Címkék

Címkefelhő

Beszóltak

Autófilek még





Kik vagyunk: oMm

2000.01.01. 00:00 | ommm |


Hogy hol, mikor kezdődött az egész? Magam sem tudom már. A memóriám elég jónak mondható, de ez esetben összemosódik a Bburago-gyűjtemény a bovdenes 613-as Tatrával, amelyikkel annyit játszottam gyerekként, hogy a kilónyi "távirányítójától" már fájt a csuklóm. Emlékszem, apám szatyorban hordta haza az elemeket, hiszen a "Gép" aztán fogyasztott rendesen, főleg a vastag szőnyegen az ebédlőben. Téglavörös színű volt és fél méter hosszú, sosem sikerült tönkretennem. Azt hiszem 4-5 éves lehettem ekkor. Szerencsére apám az elemek mellett rengeteg könyvet is hozott -mai napig hálás vagyok neki ezért- így még jóval iskolakezdés előtt megtanultam olvasni és a mai napig is minden nap kezembe veszem a könyvet. Mert jó fogni, érezni a súlyát, beszívni az illatát. Külön imádom a Kolibri-Rejtőket és nagyon vigyázok az ötvenes évekből örökölt, vászonkötésű, rézmetszetes Verne-regényekre.
De vissza a kerekekhez. Természetesen szinte az összes zsebpénzemet arra a pár, akkoriban Csehszlovákiában kapható, autós újságra költöttem és csak évek hosszú sora után döbbentem rá, hogy milyen alapos, áttekintő lapok is voltak ezek. A cseh AutoMobil, Svět Motoru, vagy néha-néha, ha a család az ózdi piacra vagy Miskolcra ment szalámiért, akkor akadt Autó-Motor is a Magyar Horgász mellé. Imádtam autózni és horgászni is, hiszen valamiképpen ez a kettő, gyerekfejjel, egy és ugyanaz volt nekem.
Tudtam, hogy a fater, mihelyst letérünk az aszfaltozott útról, azonnal ölébe vesz és VEZETHETEK.
Csodálatos élmény volt, mégha egyszer a családi 110R-rel át is hajtottunk így egy óriási szénarakáson.
Apropó! A 110R. Pontosan ilyen volt:



Minden stimmel: a szín, a keréktárcsák, a négy kerek lámpa. Már a kötelező katonai szolgálat is mögöttem volt, mikor kiderült, hogy mekkora ritkaság volt a miénk. 12 éves voltam, mikor megváltunk tőle, de természetesen ma már szóba sem jöhetne, hiszen a mi R-ünk egy volt a nagyon kevés 130RS homologizációjához szükséges szériapéldány egyikének. Persze az echte sportgéphez képest a kőkorszakban volt, a többi közül azonban kitűnt az akkoriban komoly összegnek számító 77 000 Csehszlovák koronás árával, a nyamvadt Jikov helyett szerelt duplatorkú Weberrel, a nagyobb szelepekkel és emelt kompressziójú motorjával, valamint a beltér gyönyörű kis dolgaival. A kétküllős fém sportkormánnyal, közepén a kockás zászlóval és a műbőr, enyhén perforált akkoriban sportosnak számító üléseivel (megnéztem, a korabeli sportosnak szánt autókban sem voltak különbek) és az ugyancsak perforált krómozott váltórúddal. A rendszáma RSB 72-78 volt.
Ment is, mint a veszedelem, habár sosem tudtam, mekkora teljesítménye volt (olyan 65-70 lóerő körül lehetett), de anyámat rendszeresen bemérték ugyanazon a helyen és szinte mindig 130-al a rendőrök. Aztán faternak simítania kellett. De a verda nagy királyság volt, imádtuk.

Amúgy az autó- és motorbuzéria a családban van. Anyai nagyapám még motorosrendőr-versenyt is nyert Jawájával, egyik nagybácsim taxizott, kamionozott és görgette az autóbizniszt (magyarán seftelt), de ugyanúgy szereti a mai napig is a motorokat, mint a másik (szintén anyám bátyja), akinél már a világ összes, kevés pénzből megszerezhető járműve megfordult. Jelenleg is, ha legutóbbi adataim nem csalnak, akad nála egy 136-os Rapid, egy tojás-Escort és egy CRX. Ennek ellenére ő az, aki inkább motorozik, legutóbb a pincegarázsában (kb. 2 hónapja) bütykölte a két éves 900RR-t, de ott állt mellette egy VTR1000F és a 400CB. Azóta is forognak az autók mindkettejük körül.

Na de vissza- Hol is hagytam abba? Ja, megvan. Szóval csapkodott a benzinszag minden oldalról, mégis kristálytisztán csak két dologra emlékszem: az első Marlboro Magyar Nagydíjra 86-ban és a helyi TSZ-től a taxis nagybácsim által 30 ezer koronáért vásárolt 613-as MK1-es Tatrára.
Az első Magyar Nagydíjra apám ismerősével és annak takonyzöld Moszkvicsával mentünk. Mégiscsak négyajtós volt és befértünk mi, gyerekek is, na meg a sátor és ksimillió más cucc. Csodálatos élmény volt. Emlékszem, 500 forint volt a boxutca-jegy, és mikor vasárnap késő délutánra vége lett mindennek, a kapuőrt lekenyerezve bementünk a Hungaroringre a belét a földön húzó Moszkviccsal és körbezúztunk egy kört. Állati volt. Aztán persze vissza-visszatértünk, főleg a kamionversenyekre. Amikor még tényleg kamionok versenyeztek egymással, nem töbszázmilliós épített gépek, és Frankie Vojtišek szarrá verte a Mercedeseket és a MAN-okat a Liazzal.

Na és a Tatra. A helyzet már akkor sem volt egyszerű, hiszen a mama udvarán ott állt nagyapám 1600-os Zsigulija (ej, de kutya szép gép volt az, igen, az intarzia-kormányos, krómos, pár évvel később a papa elszundított a kormány mögött és nyolcvannal beparkolt az erdőbe-semmi baja nem lett), egy valahonnan ideseftelt Renault 30 (na, az komoly volt a 3 literes V6-tal és az elektromos tetőablakkal-antennával, igaz, papírok nélkül), az egyik fiú (anyám bátyjairól van szó) tűzpiros, fehér belsős Renault 8-asa, a másik Austin Allegro-ja (természetesen leszedett lökhárítóval elöl, úgy volt a király), ráadásul hátul, a sopa mellett restaurálódott egy Škoda Spartak, így a böhöm Tatra kizárólag az udvar kellős közepén fért el. Mivel szinte minden autójukat ők tartották karban és szerelték, így kérdés sem volt, mi legyen vele. Természetesen távolsági taxi lesz belőle és Ferihegyről meg a Hilton elöl fuvarozza a gazdag arabokat a pozsonyi reptérre vagy minisztériumba.

A gond csak annyi volt, hogy a nyolc hengerből csak három dolgozott.
Na, valahol itt kezdődött az egész. Gyerekként éjjel-nappal ott voltam és bontottuk ki a borzasztó nagy motort a téglavörös Tatrából, toltuk be a garázsba. Két-három hét is eltelt, mire kész lett. Mivel a kipufogó is szét volt rohadva, így szerezni kellett, de ilyen keresztdobot nem lehetett már találni sehol, így salamoni döntést hozva kerültek hátra az akkor még a Volán-Tefu-versenycsapattól szerzett nyitott Lada sportdobok.
Úgy meredtek ki a krómlökhárító alól, mint két ultrahangágyú és mikor enyhe köszörülés után beröffent a V8...
És én ott álltam talpig mocskosan, kezemben a görcs és az olajos rongy, a pofámat verte a kipufogógáz és rettenetesen hasznosnak éreztem magam, hiszen ÖSSZERAKTUK A TATRÁT!
Egyedi élmény volt, sosem felejtem. Dörgött-hörgött, szürcsölt-süvített és ment, mint egy kéttonnás rapid betonkeverő, mindegy volt, hogy heten ülünk-e benne vagy magyar "import" cuccal megrakva, ez csak ment, mindenütt, mindenhol. Be a negyediket és tűz!
Imádtam, és imádom ma is, pedig nincs már meg. Megette az idő és annak a hiánya. Meg is siratták tán, mikor lejárt a műszakija pár évvel ezelőtt. Menthetetlen volt.

Közben szép-lassan cseperedtem, alig vártam, hogy betöltsem a tizenötöt és végre pókszerű lábaim közé kapjam a Jawa 21 Sport-ot, amit kőkemény 2000 koronáért szerváltunk a faterral. És tényleg egy nyugdíjsa bácsihoz mentünk érte. Volt ott egy szinte vadonatúj Babetta is, de kérdés nem volt, mivel megyünk haza. Enyém lett a pincsi!

Boldog hónapok következtek. A leszedett idomok, összedrótozott ülések és fillérenként megspórolt benzinpénz ideje. (Emlékszem, egyszer letoltuk a gépet a benzinkútra és kértünk 18 koronáért benzint, mire a kutas megkérdezte: Mibe lesz fiúk? Öngyújtóba?)
Aztán jött az ETZ 150 és az első komolyabb bukás, szerencsére csak a búrámat törtem össze, na meg apám a szó-szoros értelmében kimosta otthon a gyomrom (esés után eszméletlenül feküdtem a földön és a rám esett motorból dőlt a benzin a számba).
Mire rendbejöttem, a motort a pincénkből ellopták, így hát hagytam a fenébe és mivel közel volt már az idő, mikor végre jogosítványt szerezhetek úgy döntöttem, jegelem a motorozást. (Ezt annyira sikerült is betartani, hogy csak jó 8 évvel utána kértem kölcsön az akkor 44 éves anyám 125-ös Red Rose-át -nem röhög! anyám gyenge térdei nem bírták megtartani a nagyobb motorokat). Utána rá-ráültem a CB400-asra vagy a Tuaregre de persze nagymotoros jogosítványom sosem volt, eltökélt szándékom, hogy megcsinálom, mert motorozni jó.

Mivel 18 éves koromra már jóformán gyakorlott sofőrnek számítottam, így simán meglett a B kategóriám és új szintre léptem. Először jött a haverokkal közösen használt 100-as De Luxe, amit többynire én vezettem, mivel még a piálásról is lemondtam, ha mentünk valamerre (márpedig sokat mentünk), így jóformán sajátomnak tekinthettem azt a nagyon megkímélt (77 000 km) állapotú Skodát. Vajfehér volt és az ülések mögött csempészrekeszbe valahogy bebuheráltuk a félméteres Videoton hangfalakat. Igazi party-járgány lett belőle, sokmindent megélt, rengetegszer aludtam a hátsó ülésén esőben, nyárban, sokszor többedmagammal. És persze nem mindig jött össze a tisztán vezetés. Keményen éltünk az igaz barátokkal, de jól.



Nagyon vágytam már igazi, saját autóra, így került hozzám a 88-as E Kadett GSi kabrió, rettenet szar állapotban. De kit érdekelt ez 20 éves fejjel? A Bertone karosszéria rohadt, viszont az 1.8-as 8 szelepes 115 lóerős motorral nagyokat lehetett vele autózni. Nem törődtem vele sokat, hiszen tudtam, hogy ebből autó többet nem lesz. Mindössze a
gyári lengéscsillapítókat cseréltem el új Monroekra, de azok annyira puha szarok voltak (azóta se soha Monroe lengéscsillapítót), hogy az első kanyarban elúszott az addig is kissé nyeklő-nyakló (nem volt valami merev a karosszéria alapból sem) autó eleje és totálkár lett a vége.
Nem bántam.



Mivel pénzem jóformán nem volt (mind elment a lengéscsillapítókra), így megkérdeztem az egyik nagybácsit, hogy nincs-e elfekvőben valami verda. De, persze, volt.
Paradox módon az általam eddig legjobban szerett autómhoz ingyen jutottam hozzá.
Olyan is volt, de nem kevés fáradtság és munka, valamint pénz árán gyönyörű és szívemnek nagyon kedves gép lett belőle. A Renault 15 GTL-em.
Itt van ni, a színe is passzol.



Kötélen érkezett szegény, akkor még nem tudtam miért. Épp egy kosárlabdameccsről jöttem hazafelé, mikor megláttam a ház előtt ledobva, még a kötél is ott lógott az orrán. Na, ez biztos az én ingyenautóm.
Az is volt. A sofőroldali ajtóban nem volt üveg, csupán egy fogazottszélű plexi belevágva (mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem követte az oldal domborulását), nem indult és tele volt mindenféle kacattal, üléshuzattal, matricával a beltere.
De a formája eszméletlen jó volt.



1978-as évjáratú, 1289 köbcentiméteres Renault-blokkal (ebből lett a Dacia-motor is), 60 lóerős és kb. 800 kilós. A négysebességes váltóval 150 km/óra volt a gyári végsebessége, ezt tudta még akkor is, mivel 74 000 kilométerrel került hozzám és előtte már évekig állt, nem tudták, mi baja. Súlyelosztása, mint olyan, nem volt, hiszen a váltó, a motor és a hajtás is elöl volt, így a hátulja pillekönnyű lett. Ez télen felhőtelen szórakozást biztosított szinte mindig. A vajpuha, kényelmesen ringató futómű még rátett egy lapáttal.
Mikor elkezdtem leszerelni és rendbeszedni, előjöttek a csodálatos kis részletmegoldások. Az ajtónyitás egyetlen kis krómozott nyomógombbal és a lemezbe préselt mélyedéssel volt megoldva. A műszerek eszméletlen mélyen, különálló csövekben feküdtek (Jaeger, ha valakinek mond ez valamit), az ülések magasak, kényelmesek de ugyanakkor kicsit formázottak voltak. A hamutartó külön megvilágítást kapott, ha éjjel az ember kihúzta (!), a hátsó lámpacsík, a kibillenthető szellőzők és a keret(és akkor még üveg)nélküli ablakok nagyon hangulatos kis autót varázsoltak ebből az amúgy technikailag nem egy monumentális darabból.



Mint kiderült, az autó azért nem indult, mert le volt merülve az akkumulátor. Vettem egy újat és máris minden működött. Azt hittem, megoldtam a problémát, de mikor hétvégére lemerült a vadonatúj táp, akkor gyanítani kezdtem, hogy valami a töltés körül szarakodik.
Kiderült, hogy az alternátorban ki van égve egy-két dióda és lehetetlen szerezni újat. Mit ad Isten, a 2102-es Lada diódák tökéletesen passzoltak a franciák helyére, így lett töltés és az autó tette a dolgát.
Életem leghosszabb napja az ajtóüveg-csere napja volt. sikerült bontóból szerezni egy üveget és elhatároztam, hogy a ház előtt, az utcán be is rakom egy-kettőre.
Este nyolcra lett kész.
Rengeteget jártam a kis Renault-val. Hordam vele a sört a haver kocsmájába, amit nyáron nyitott meg a helyi strandfürdőn, költöztettük a csajokat, hurcoltam a hugaimat és anyámat. Legnagyobb érvágás a vadonatúj kuplungtárcsa jelentette, kerek 5 000 koronámba került. Egy hotheccses induláskor égett le komplett az egész, de sosem okoltam az autót, mikor én voltam a hibás.



Aztán jött a kötelező katonai szolgálat és a 15-ös ottmaradt a ház előtt, anyám használta. Mikor végleg "civil lettem", elhatároztam, hogy márpedig pénzt fogok keresni és elköltöztem othonról ide, ahol jelenleg is élek, Pozsonyba. A Renault ottmaradt a ház előtt, műszakija lejárt, így nem tudtam magammal hozni, akkor ez megoldhatatlan lett volna. Eladtam.
Barátnőmmel albérletben laktunk, és nagyon kellett volna valami transzport-eszköz. Természetesen anyagilag ne legyen megterhelő (értsd. kurvaolcsó) és legyen könnyen szerelhető.

Így lett aztán 8 000 kemény szlovák koronáért miénk a Kispók. Az egyetlen autóm, amin a dupláját kerestem eladáskor.



A 87-es 126p 650E természeztesen szar állapotban került hozzám, de mivel úgyis a teljeskörű felújítás volt a cél, nem bántam nagyon. Minden karosszériaelem más-más színű volt ugyan, de sehol nem rozsdált, tetején cégtáblával mozgó reklámként működött.
Hazavittem, majd vettem ki egy hét szabadságot és a barátnőm szüleinél a garázsban lényegében atomjaira szedtem szét. A motor aránylag jó volt, mindössze a tömítéseket kellet kicserélni, a kipufogót és a könyök tömítéseit. A karosszéria ki lett pucolva, a kerékjáratot védő műanyag lemezt is befoltoztam-csiszoltam. Újrafényeztem 7 réteg Rosso Corsa festékkel és három réteg lakkal. A felniket átnyomattam és krómoztattam, a télre gondolva ülésfűtést építettem be, amit egy billenőkapcsolóval a kézifékkar mellől lehetett kapcsolni és még kijelzője is volt egy piros dióda személyében. Az egész beltere tip-top állapotba került.
Patent kis wagen lett. Nagyon a szívünkhöz nőtt, ismertem minden rezdülését, porcikáját. Télen, ha nagy volt a hideg mindig jókat röhögtem a szétfagyott, harákoló szomszéd autókon. Én csak beültem a nagykabátba, gyújtást ráad, egy kicsit szívatót felhúz, másik kart beránt és pöcc-röff, másris kattogott a varrógép. És úgy rázta alapjáraton a karosszériát, hogy öröm volt érezni. Megéledt az ember fenek alatt a kis piros, mintha csak azt kiabálná: Itt vagyok! Itt vagyok!
Végszükség és nagy hó esetén pedig ki kézzel kicsit megemelve ki lehetett fordítani a helyéről, feltéve ha a hátsó kerekek alatt is hó vagy jég volt.
Rengeteget utaztunk vele. Egyhúzomban 300-350 kilométert, összetörve de fülig érő szájjal. Kormány a két térdem között és vígan elpöfögtünk bárhová. Városban nem volt párja.
Végül éppen kicsisége lett a veszte, valami nagyobb-komolyabb kellett, amibe el is fér legalább egy szatyor a papírzsebkendő mellé.
Meghirdettem, de az első három jelentkezőnek nem voltam hajlandó odaadni. Végül egy fiatal lány vette meg, neki láttam a szamében a szeretetet. 20 000 koronáért adtam el a Pókot.

Majd jött a Seat. A 89-es Ibiza Crono-t egy a Jaslovské Bohunice-i atomerőműben dolgozó mérnöktől vettem meg. Hollandiából hozta be kitűnő állapotban (ekkor még úgy tűnt).
Korához képest tágas, ötajtós hatchback volt 1.2-es Porsche System motorral. Nem kell lebecsülni, hiszen ez a motor már akkor 64 lóerőt tudott, és egészen elfogadható dinamikával ruházta fel a 900 kilós autót. Elöl ugyan jó kis McPherson-felfüggesztés dolgozott, hátul azonban a keressztlaprugó öreg volt már, ráadásul négy emberrel már beleért a hátsó kerékjárati ív a 14 colos Cromodora alufelnikbe, amiket utólag szereztem be (4x98 lyukkiosztás 5 1/2 col). Semmi gond, kapott VW Polo rugókat hátra és máris rendben lett minden.
Na, ez az autó kapott mind közül a legtöbbet. Költöztetés-hajszolás, ütés-vágás, durva horgásztúrák, de csak ment rendületlenül. Egyszer a szenci-tavaktól indultunk hazafelé a barátnőmmel, de a parkoló kijáratánál le volt eresztve a rámpa és azon támaszkodva beszélgetett egy járőrkocsi két tagja. Megálltunk a sorompó előtt, villantottam, ogy mennék ki, de csak rámnézett az egyik és beszélgettek tovább.
Na most mi legyen? Ha szólni merek, mindjárt elővesznek és nekem nem hiányzott egy éjszakai kutakodás. Na mindegy, pipa lettem, toltam egy egyest, nyélgáz és a sorompó másik oldalát megkerülve elhajtottam. Igen ám, de közben a hátsó domborított sárvédőív beleakadt az utcai beton virágágyásba de ez nem tartott vissza, a hátsó kerékjárati ívet feltépve az egész ólomnehéz miskulanciát a rendőr lábára döntöttem. Elborult az agyam, meg sem álltam hazáig, csak másnap vittem el egy helyi karosszéria-lakatoshoz. Meg is csinálta, de sajna olyan színkódú festéke nem volt, így lett az autó fele kék.

Emlékezetes eset még egy Meleg-hegyi horgásztúra alkmalmával esett meg vele és velem, mikor is a szántóföld szélénél lecsorogtunk egy traktornyomon a tópartra, majd izgalmas, bőséges horgászat vette kezdetét. Eddig ezzel nincs is semmi gond, csak közben a mögöttünk lévő hegyoldaldt felszántották traktornyommal együtt és le is trágyázták friss szarral. Ha láttuk is, mi történik, nem érdekelt, Istenem, majd megmossuk a kerekeket ha hazaértünk.
Ez korábban történt, mint gondoltuk, ugyanis 10 perc múlva valódi sűrű, nyári zápor áztatta szanaszét a környéket. Na sebaj, bepattantam hű Ibizámba és nosza, fel a hegyre. Paff, elakadtam. A frissen felszántott agyagos föld, megspékelve friss trágyával és esővel nem eresztett. Lassan visszagurultam a domb lábához és nekiduráltam a 64 lovat. Szépen, a kormányt jobbra-balra tekergetve, egyes nyélgázon fel is jutottam és vártam, hogy jön majd Csaba a BX-szel.
Rövidre fogom: nem jött. Sőt, egy fél óra múlva is ott tologtuk a dögnehéz BX-et a szaros szántásban. Végül aztán jöt az ötlet: tolasson ki, hhiszen a völgy felé mutató autó motorjának súlya csak ad egy kis plusz tapadást a kerekeknek. Így is volt, adott.
Nekünk is vagy másfél mázsa szart az arcunkba, mikor toltuk.
Végül sikerült és a príma kis zsákmány kárpótolt minket. Ez az egyedüli kép, amire kattintani lehet.



Aztán, kis idő múlva elment a Seat is. Régen nyomta már a csőrömet a jobb odali küszöbön kezdődő rozsdásodás. Egy szép délután neki ie kezdtem egy kis darab lemezzel a hegesztésnek, de mikor egy kicsit komolyabban odavertem a gumikalapáccsal, szinte a fél küszöb az ölembe hullott.
Na, ekkor már tudtam, hogy tovább kell lépni.
Az egyébként kitűnő motorú Ibiza Crono-t a papírjai miatt vitte le egy, az Ukrán határon dolgozó vámtiszt.

Most pedig itt a Mazda, egy autó, amitől az ember nem boldog, hanem elégedett.
De természetesen itt nincs vége még korántsem a sornak.
Tervek vannak, akarat van, a pénz lassan gyűlik.



Az autókat globálisan szeretem. Minden márka, minden nemzet alkotott már maradandót, nem márkák, hanem típusok között kell tenni a különbséget.
Az utóbbi pár évben, munkámból kifolyólag is, sok autóhoz volt szerencsém. Voltak jobbak, roszabbak, én pedig szubjektív maradok.
Mióta részese lettem a Belsőségnek és a Totalcarnak, azóta méginkább felgyorsultak a dolgok. Rengeteg a terv és az elképzelés, reméljük sikerül tető alá hozni valamit belőlük.
A régi barátokat azonban nem feledem.

Mit mondhatnék még?
Hosszú évekig aktívan kosárlabdáztam, de térdproblémáim miatt abbahagytam. A focit szeretem, de a technika hiányát lelkesedéssel pótolom. Kedvelem a küzdősportokat, ebben talán része van a közegnek, ahol felnőttem, mifelénk, Palócföldön, nem lehet vékony gumi az ember gatyájában, ha el akar érni valamit. Próbálkoztam a boxszal, thai-boxszal egy évig, aztán edzésen egy kicsit orrsövényen csaptak és mira visszamentem volna, már megszűnt a klub. Azóta sincs, pedig jó lenne. Az ember levezeti a rosszat és egyenesbe jön önmagával.
Imádok vezetni, meghívásos alapon indultam is anno két alkalommal hegyi versenyen egy kölcsönautóval (Fabia Cup), tapasztalatnak jó és érdekes, de inkább majd építek magamnak egyet.
Kedvelem a jó zenét, jó ideig magam is doboltam, volt egy príma kis bandánk évekkel ezelőtt. Az utóbbi időben visszatértem a zongorához.
Millió és egy dolgot csinálok és millió és egy dologgal foglalkozom...
Kevés lenne a hely itt és most.
Majd személyesen.

Ja, és a nevem....hmmm....ömm....ommmm....nem is tudom :)



A bejegyzés trackback címe:

http://autofilia.blog.hu/api/trackback/id/tr55442557
eXTReMe Tracker