Bérlettől a Csirkéig,
avagy Polski Fiat 126-tól a Jeep Grand Cherokee-ig

Jogosítványom viszonylag korán, már 18 éves korom előtt szereztem. Persze ezt az okmányt nem azért kaptam, mert annyira tudtam vezetni...
Annak ellenére, hogy a számomra kijelölt vizsgabiztos az út végeztével közölte, hogy ő bizony kicsit félt, máskor talán menjek lassabban, valahogy megkaptam a papírt. Vezetni egyébként ekkor még nem szerettem, nem akartam. Saját autó hiányában a családi 80-as Audi lett ideig-óráig gyakorlásom eszköze. Az ismerkedést hamar feladtam, hisz a mellettem ülő családtagok nem túl nyugodt természete, és az autó számomra hatalmas mérete hamar kedvem szegte. Ekkor határoztam el, hogy az autó, amin megtanulok majd igazán vezetni, az a sajátom lesz. Ezek után már senki nem tudott rávenni arra, hogy az ő autóján gyakoroljak, én kitartottam elhatározásom mellett. Azt gondoltam, ha az én autómmal próbálkozom, ha az én autómban okozok kárt (ez egyébként sosem fordult elő) az nekem fáj.

Eltelt pár év, amikor is megvettem életem első autóját, egy nem túl szép, narancssárga Kispolskit. Az autót először rövidebb távokra használtam, majd egyre jobban bemerészkedtem a városba, az igazi forgalomba. Az autó tökéletesen megfelelt arra a célra, hogy gyakoroljak, ráadásnak mindenhová elvitt ahová csak akartam. Bérletet megszerettük, mondhatni családtag lett, felújítottuk, megszépítettük.

Rövidesen kicsiny családunk azt a döntést hozta, hogy kellene egy „modernebb”, „komfortosabb” autó is nekünk. Így került hozzánk egy ezüst-szürke Fiat Tipo. Bár az új jövevény hivatalosan férjem nevén volt, mégis én jártam vele, Ő pedig elkezdte az én kis autómat használni. Tipo is hozzánk nőtt, megszerettük. Párom egyetlen bánata az volt, hogy az autó „nem ment”, legalábbis nem úgy, ahogy Ő szerette volna. Nekem pedig csak talán azon nevetséges problémám volt a szerkezettel, hogy 5 ajtós volt. Ekkor még csak, és kizárólag a 3 ajtós autókat találtam szépnek (ma is jobban tetszenek ezek a járgányok, de már találok 4-5 ajtós autót is, ami tetszik). Hirtelen felindulásból eldöntöttük, hogy váltunk, Tiponak mennie kell. Az autó szép volt, jó állapotú, rövid időn belül új gazdára talált.

Nem találtunk viszont könnyen magunknak új autót. Drága uram hiába mutogatott nekem bármilyen típusú autót, én mindenáron Fiat Bravora vágytam. Gondolná az ember adott a típus, futkos is belőle jó pár kis hazánkban, könnyű lesz beszerezni... De nem a mi családunkban. Az autó legyen tengerkék színű, jó állapotú, minél újabb, 1,6 –os, klímás, szerviz-könyvvel rendelkező, magyarországi, de ne budapesti, és még hosszasan sorolhatnám elvárásainkat! Autókereskedő barátunk pár hét után feladta. Azt mondta ilyen autó márpedig nincs! Azért mi csak találtunk! Igaz Pécsről egész Győrig kellett menni, de megérte. Mindketten nagyon szerettük. Szép volt, jó volt, mindent tudott, amire mi akkor vágytunk.

2005-ben aztán gyarapodott családunk, és a korábban annyira imádott 3 ajtós verzió egyre inkább tűnt macerásnak, hisz a hátsó ülésre egy csöppnyi gyerek bekötése nem túl vidám feladat. Persze a csomagtartó méreteivel is akadtak gondok, még a mélynyomót is ki kellett szerelni, hogy a babakocsi beférjen (innentől lett bérlet kétszemélyes, mert a mélynyomó bekerült a Polski hátsó ülésének a helyére). Szóval, lassan beláttuk, Bravótól meg kell válnunk. Autónk szintén könnyen eladható volt, a vevő gyorsan jött (én meg sírtam).

Ekkor jöttek újra a gondok, ismét autót kellett keresnünk! Ez újfent nem ment egyszerűen. Egész Magyarországot végigjártuk. Férjem mindenképp Mercit akart, én meg nagyon nem, hisz (gondoltam ekkor), hogy tudnék közlekedni, parkolni egy ekkora „batárral”!? Rengeteg autót láttunk, kipróbáltunk, a végső döntés egy 2,8-as, 80-as Audira esett. Ez a méret, illetve cm3 még számomra is elfogadhatónak tűnt, a maga csekély 15 literes fogyasztásával. „Adui”(ahogy kislányom még a mai napig is emlegeti) nem volt problémáktól mentes, sok-sok pénzt beleöltünk, hogy olyan legyen, ami Autofil társam fülének, orrának, és egyéb érzékszerveinek megfelelt. Az autót leginkább én használtam, de amikor Ő beleült tudtam kemény pénzeket hagyunk majd a szerelőnknél, így sokszor fenyegettem földugóval, orrcsipesszel... Audi nagyon szép volt, és bár nem tartozik az igazi kicsi női autók sorába, én szerettem vezetni. Rettentő komfortos, finoman kezelhető autó volt, na és a fűtése, az ami nekem ebben a hideg télben nagyon-nagyon hiányzott.
Mivel Pécsett lakunk, és házunk egyenesen a hegyre épült, rájöttünk, hogy kénytelenek vagyunk „Aduit” meneszteni. Az okok: egyrészt sajnáltuk volna a rossz útviszonyokon tönkretenni, másrészt télen is szerettünk volna hazajutni, amihez szükség van a négykerék-hajtásra. Audi meglepően könnyen elkelt, amire a motor mérete miatt egyáltalán nem számítottunk.

Következő (jelenlegi) autónkra egész könnyen (főleg hozzánk viszonyítva) rátaláltunk. Jelenlegi autónk egy Jeep Grand Cherokee. Nem épp női autó, de szeretem. Könnyen kezelhető, szép, lehet vele haladni. Egy aprócska kis gond van vele, a fogyasztása. Nem kellemes a 20-21 literes városi átlagfogyasztás, de az autó számos előnyéhez képest kibírható. Legalábbis mi most így látjuk….

Évekkel ezelőtt, amikor megvettem a Kispolskit azt gondoltam, nekem ennél nagyobb autóm sosem lesz. Ekkora az az autó, amit itt a városban vezetni tudok, amivel találok magamnak parkolóhelyet. Mai szemmel visszanézve ez már nevetségesnek tűnik, hisz soha nem volt gondom egyik autónkkal sem, pedig az elmúlt években jelentősen megnőttek. Emlékszem arra, hogy kezdetben mindig azt mondtam, hogy az én jogosítványom csak előre felé szól, annyira nem szerettem tolatni, ma pedig már könnyedén parkolok, tolatok tűkörből még a Csirkével is.

Miért is van itt ez a post, miről szól ez a dolog? Lowtyo elmondja!