Vettem egy autót. Hol is kezdem a mesélést? Talán onnan, hogy Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban. Á nem, ez nem az a történet, sőt nem is az Egyszer volt, hol nem volt. Kávé, tea, kis csoki bekészítve? Akkor mondom. A történet valahonnan onnnan indul, hogy meguntam a budapesti tömegközlekedést, számomra inkább csak kínszenvedés volt, egyrészt a méreteim okán, másrészt hogy az egész BKV egy életképtelen cég, de ezzel a témával nem fárasztanék senkit, van erre egy megfelelő hely, ahol ezt taglalják. Másfelől edig egyre cikibbé kezdett válni, hogy blogot írunk autókról, közben meg nekem nincs is, még a magam szemében is hiteltelen voltam.

Hogy mit szerettem volna venni, az jócskán az AutóFília blog előtti időkre nyúlik vissza. Egy barátom akkoriban hirtelen felindulásból vett egy BMW E32 730-ast. Szép nagy autó, nagy erővel. Tetszett, de nem az én világom. Könnyen jött, könnyen ment, a helyét két Porsche 924-es váltotta fel. Egy "működőnek" és egy donornak. Hamar ők is elkerültek. Bár egyik sem volt az enyém, jobban megcsapott az autózás szele - barátomnak csak autója volt, jogosítvány nem.
Bár a fenti példányok személyes értintettség kapcsán érdekesek voltak, de valahogy nem kapott el a birtoklás vágy. Körbenéztem a terepen, milyen autók és típusok jöhetnek szóba. Korábban tetszettek az amerikai autók, a nagy köbcenti a hatalmas tepsik, lenyűgöző egy világ. Kint. Itthon viszont csak egy maréknyi fellelkesült embert lehetett találni, halvány lila tippem se volt mit hogyan merre honnan akasztok le vagy fel.
Nézzünk hát kézzelfoghatóbbat. BMW és a hozzákapcsolódó igencsak sztereotip kultkör nem fogott meg, a BENZ orrfennhordós világa se tükrözne engem, olasz márkák szépek, de nem tudok mit kezdeni velük, szóval sorra vettem, hogy ki nélkül nem tudnék élni. Ekkor jutottam el az Audihoz.
Mit tudott, amit más nem? Kifinomult elegancia, mégis, szükség esetén képes felmutatni sportosságot, kimért, amolyan igazi sleeper. Rallyban is szép sikereket ért el, a sorötös motor egy olyan fokú perverzitás, amit az ember vagy imád vagy gyűlöl, annyira betegen gyönyörű a hangja, szóval az egész márka annyira harmonikusan tudja egybedolgozni a végleteket, hogy egyre jobban magába szippantott.
Néztem hát, mi lenne igazán az enyém, ó hoppá mi az a tepsi az utcán? Hát egy A8. Szép-szép, de valahogy nem, és ez itt? És amaz? Szépen lassacskán eljutottam az Ur-S4-esig. Sorötös motor, megfelelően nagy autó, egy család kényelmesen elfér benne, mégse, tetszetős, Ő kell nekem. Kicsivel higgadtabban, hátrálva a racinalitás felé néztem a 16 szelepes, két literes motort, természetesen összkerékmeghajtással. Fogyasztásban élhetőbb kompromisszum. Később cikiztek is érte a szerkesztőtársak, úgy gondoltam, hogy 140 ló csak elég, összkerékhez mindenhez. Később kiderült, ez a motor eléggé hibaesélyes, sőt, olyan elképesztően kevesebbet nem eszik, szóval inkább legyen S4, ha már belecsapunk a lecsóba. Persze ez csak a jövő zenéje, egyfajta vágyálom, melynél többet én nem szeretnék.

Aztán telt-múlt az idő, lassan már emlékekben is megkoptak kissé barátom autói, dolgozni kezdtem, és egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy autóm legyen. Elkezdtem nézelődni, kevés pénzből (kb. 300 ezer forint) mit lehet kapni. Nagy reményekkel indultam neki a keresgélésnek, széles látókörben próbáltam mozogni. Elsőre egy Santanat néztem ki, történetét szerintem sokan kívülről fújják. Bele-bele kapkodtam egy-egy márkába, és többnyire keserű szájízzel távoztam: egyiket se éreztem magaménak. Próbáltak sokan sok félét ajnálani, ki vicceset, ki reálisan, ki azt amit ő venne saját magának. Némelyiknek volt esélye, némelyiknek nem, de az idő múlásával csak egyre inkább az éreztem, hogy nekem mi kell, valahogy mindig visszatértem a négykarikás márkához, a többi csak esetlen macskakeringőzése volt a forró kása körül.
Pár autó szerepelt is itt a blogon, mások nem, némelyik már telefonhívás alapján kiesett, mások csak képen mutatták szebbik arcukat, vásárban már csak egy kehes ló maradt. Terveztem postot is - az április elsejeihez hasonlatosat - miszerint vettem egy E30-ast, aztán később lelövöm a poén, hogy háhá, bevettétek, mert a hatodik generációs Galantnak is ez volt a kódjele, de okafogyottá vált ez is. A kedvem pedig hullámzott, néha már ott tartottam, hogy mindegy, csak guruljon - Sabc profi megfogalmazásában: a legkisebb fos - de győzött sokszor az ész, nem hagytam magam minden csábításnak. Volt egy példány, amit kicsit sajnálok, hogy hagytam kifutni a kezeim közül, megbabonázott a fiatal kora és olcsósága, de mire újra megfontolhattam volna, már elkelt. Ekkor ült le bennem kicsit ez az autóvásárlás dolog, kezdett előttem is kétely kerekedni, hogy mikor lesz már autóm? Senki se hajtott, nincs határidő, már a december óta kaprigált összeg is megvolt, innen-onnan kipótoltam, a nagyon olcsó autó projekt kezdett kudarcba fulladni. Még az épphogy kicsit drágább autó projekt is. Ekkor dobta be Audiklubra Reihe5 fórumtárs (ő írta az egyik legjobb C4-es népítéletet, akik ilyenen gondolkoznak, azoknak kötelező) egy 1985-ös Audi 90-est. Elsőre nem fogott meg, mondom magamban, de hát ez vagy 20 éves, esélytelen hogy katalizátoros legyen, a 7-8 évvel fiatalabbak is sárga matricával futnak. Kis képeken két matrica látszott, egy piros és egy zöld, a formájuk viszont nem. Ez nem lehet zöld, az ilyen idős autók, ekkora motorral nem hogy sárga, hanem piros matricát kapott. Mint a jó öreg budapesti Ikarus 200-as buszok. Aztán fórumon egyre többen nézegették, tényleg szépen néz ki. Lowtyo levlistára bedobott egy C1-es 100-as Audit, szóltam is, barátom, nesze, van ennél szebb is. Többiek egyből virtuális satuba szorították a fejemet, ugyan, takarodjak már le és nézzem meg azt az autót, mert képeken nagyon szép. Tulajt hívtam, egyeztettem, vasárnap megnézem az autót, helyszíni segítségemre az Uranium Brotherz jön, illetve még olvasóink közül a_házisárkány és Kifordított Kacagány is jönne megnézni (az autót, és hogy vajon megveszem-e), ha már a közelben laknak. Ketyegett hát az óra, megyünk autót nézni!

És ekkor hoppá, előkerült egy klubtárs, egy másik Audista is megnézné, csak éppen ő szerény 120 kilométerrel (megfordítva: tőlem 160 kmerre, tőle pedig negyvenre) közelebb van hozzá, mint én.