Nehéz feladat elé állított a tisztelt szerkesztőség, amikor szóba került, hogy megírjuk a top10-et, az álomautókat, mindent, ami kéne. Korábban már csináltam ilyet, készült egy lista 100 autóval, ami azóta kicsit megváltozott. Ízlésem azóta sem lett sokkal kifinomultabb, továbbra sem érdekelnek különösebben a legújabb autók, az igazi virsligumis veteránokhoz még mindig kistáska vagyok.
Nézzük, hogy mi az, ami azért bekerülne az álomgarázsba:
Ford Escort MkII:
Egy fantasztikus gép, a hetvenes évek rallijának egyik meghatározó autója. Nem kéne RS 1800 vagy RS 2000, bőven elég lenne egy 1.6-os OHC, 95 lóerővel. Sokan még ma is versenyeznek vele, és igazuk is van, kevés autót lehet olyan bámulatosan terelgetni, mint a kis Escortot.
Fiat Mirafiori (131) Racing
Régi kedvencem, pedig itthon alig látni belőle, ha mégis, akkor simán Zsigulinak nézik. 1978 után kezdték gyártani a kétajtós Racinget, a kétliteres DOHC 113 lóereje talán nem tűnik soknak, de nekem bőven elég lenne. Az előző autóhoz hasonlóan egy rendkívül kezes és gyors raliautó volt, háromszor nyertek vele világbajnokságot, 1977-ben Markku Alén, 1978-ban Timo Salonen, 1980-ban pedig Walter Röhrl. Kell ennél jobb reklám egy autónak? Kötve hiszem.
Fiat 500
Van valami megkapó ezekben a háború utáni szükségautókban. Olyasmi, amit a mai ember nem érthet. Adott egy ország, amit a szövetségesek rommá bombáztak, az ipart visszaküldték a középkorba, mégis talpra álltak. Szükség volt egy mindennél olcsóbb kisautóra, ők pedig nem négy bádoglemezből hajtogattak valami kockát, hanem alkottak egy autót, amit az emberek körülrajongtak és imádtak. Természetesen a Mini és a 2CV is ilyen, de nekem a torinói kis gyösz a kedvencem. Hiába, az olaszoktól nem lehet elvenni a stílust.
Porsche 964 Turbo
Sajnos teljesen beleszerettem a 964-esbe, számomra ez az autó az igazi Porsche. Poszterem ugyan nem volt a szobám falán róla, de mindig tudtam, hogy zseniális. Természetesen a Turbo kéne, a 3,6 literes, 360 lóerős. Összesen 1500 darab készült, mindössze egy évig gyártották. Megindokolni nem tudom, hogy miért szeretném pont ezt, de ha már álmodozunk, akkor tegyük kedvünkre. Egy Porsche 964 Turbo rendel!
Ferrari Testarossa
Az első elérhető Ferrari volt, amit többen engedhettek meg maguknak, sokat is gyártottak belőle. Sajnos nem futott be akkora filmes karriert, mint a Magnum Ferrari néven elhíresült 308-as, de a Miami Vice-ban egy ilyennel üldözték a bűnt több-kevesebb sikerrel. Talán akkor tetszett meg, de lehet, hogy később. Mindenesetre karakteres, messziről felismerhető és nem utolsósorban V12-es. Az isteni Rosso Corsa színben, vajbőr ülésekkel és az elengedhetetlen nyitott váltókulisszával állítanám be a garázsba. És persze a bukólámpák. Manapság már egyenesen ciki, de a '80-as években kevés menőbb dolog volt a gombnyomásra előbukkanó lámpáknál. A hétzenés kvarcóra, a szar zene és a crack a kanyarban sincs, a bukólámpát kéne a nyolcvanas évek igazi szimbólumává tenni.
Mercedes 190D
Igen, egy állat vagyok. Ferrari, Porsche, aztán a Mercedes legnevetségesebb válságautója (Az A-osztály megjelenéséig), a kivagyiság biztos jele? Pedig kéne. Forgalmam sincs, hogy miért, de tényleg. Hiszen még Jermann Kálmán, az autós újságírás Lev Tolsztoja is leírta, hogy maga a cifra nyomorúság. Egyetlen érv sem szól mellette, milliónyi ellene. Csúf, koravén Mercedes, ami igazából nem is Mercedes, csak valaki a nevére vette Stuttgartban. Ettől függretlenül nagyon tetszik, mondom, ne kérdezze senki, hogy miért.
BMW 2002
Úgy igazságos, ha a listán helyet kap egy újabb német autó. A 02-es széria a maga idejében egy kisebb csoda volt, egy új irány a bajoroktól, amire lássuk be, szükségük is volt. Megmutatták, hogy tudnak és akarnak változtatni, ha kell. Leginkább egy 2002 turbo kéne, 170 lóerővel, ami a hetvenes évek elején elég durva lehetett. Akkoriban az utcai autókban még egyáltalán nem volt megszokott dolog a turbófeltöltés, a BMW mégis meglépte. Persze, hogy kéne. Kinek nem?
Chevrolet Corvette C3 "Stingray"
El is érkeztünk az első amerikai autóhoz. A Sting Ray tökéletes, hiszen akkor készült, amikor a szabaság földje és a bátrak hazája egy kerítés nélküli autóbuzi-homokozó volt, ahol bármeddig mehetett az ember engedély nélkül. Meg is tették. A motor itt kivételesen mindegy, a 350-es barátságosnak tűnik a maga 300 lóerejével. A kasztniból viszont csakis a kupét, a kivagyi Convertible nem tetszik.
Dodge SuperBee
Ide eredetileg mást akartam tenni, hogy ne álljon a lista vége csupa amerikai autóból, de egy autóbuzi-álomflotta olyan HEMI nélkül, mint a Delta Kudlik Juli nélkül. Lehet, de minek? Tegye fel a kezét, aki már hallott a Super Bee-ről! Pedig vérbeli izomautó, kőegyszerű megoldásokkal. Fogták a Dodge Coronet négyajtós szedán negyedik generációját és egyszerűen csináltak belőle egy kétajtós kupét, olcsón. 3027 dolláros piaci árával nem volt egetverően drága, Swift kategória volt az akkoriban. A HEMI motor még plusz 33%-os felárral volt megvásárolható, de olyat senki nem rendelt, vagyis rendeltek, 125 darabot, összesen. Naná, hogy azzal 7 literes V8-assal kéne. Most kacsintsunk össze, és képzeljük el a kétségbeesett rohangálást, amit a SuperBee tulajdonosok rendeztek egy-egy eladó 426-os HEMI-motorért, mikor rájöttek, hogy elpuskázták életük legnagyobb lehetőségét, mikor spóroltak. Ma már kincset ér midnen eredeti darab, de az utólag átépítettekért is jó vastagon nyomják a tollat a csekfüzetben a leendő tulajdonosok. A képen már a Charger-féle Super Bee van.
Shelby Cobra 427
Igen, Shelby. Még véletlenül sem AC, bármit is írjon a Wikipedia, vagy bármilyen autós magazin. Nekem az Shelby Cobra és kész. Ennyi kijár az öreg mesternek. A Cobra születése egy igazi amerikai történet, azt hiszem, még nem csináltak belőle filmet, pedig lehet, hogy érdemes lenne. Az elgondolás nem volt bonyolult: kell valami kis kasztni aztán mi majd gondoskodunk a többiről. Úgy is lett. Alapanyagnak ott volt a brit AC, a kis szériában készülő roadsterek gyártója, ami épp tönkrement, hisz a 60'-as évek elején sem volt már kolbászból a kerítés. Fordéknál akkor még akadt ilyesmire is, összekotorták a vászontáska alján az aprót és odaadták Shelby-nek, hátha lesz belőle valami. Ő pedig dolgozott. Eleinte a 289 köbhüvelykes motort próbálta de rájött, hogy a lehetőségek hazájában él, ezért fogta a Ford 427 köbhüvelykes (7 literes) aluminiumblokkját és szemrebbenés nélkül egy sallangmentes cserét hajtott végre. Képzeljük el amint 1965-ben békésen siklunk vadonatújan megvásárolt furgonunkban, és feltűnik valami lapos, kényelmetlen, és eszeveszetten gyors. Gyors, stabil és nem európai? Hihetelen volt ez akkoriban! A gyártás idején egy Shelby 7000 dollár volt, egy átlagos autó úgy a harmada-fele. Ma egy eredeti Shelby megfizethetetlen, pláne a versenyváltozatok, a Daytona Coupék amelyekkel végigverték akkoriban a fél világot. A fenti lista autói mind szépek, de az igazi szerelem ez. Egy olyan autó, ami semmi másra nem jó, csak versenyzésre. Rendszáma is csak azért van, hogy haza lehessen vele menni a versenypályáról.
A százdolláros legendája
A 60-as évek elején amerikában nem volt túl sok hazai gyártású sportos autó. Shelby pontosan tudta ezt, nem csoda, hogy megpróbálta magához édesgetni az élményekre vágyó gazdag versenyzőjelölteket. A trükk abból állt, hogy Shelby beült a 427-es Cobrába, és a műszerfalra ragasztott egy százdolláros bankjegyet. Aki a 0-60 mph-ra (0-100 km/h) való gyorsulás alatt le tudta szedni, az megtarthatta a pénzt. Állítólag senki nem tudta megcsinálni. Persze ez csak afféle autós legenda, a valóságtartalmáról nem tudok nyilatkozni. Mindenesetre elgondolkodtató.
Egyes autókhoz felhasználtam részleteket a saját blogomról.
Beszóltak