Ha a rally világbajnokságra gondolunk, a szemet gyönyörködtető tájak és a hajmeresztő szakaszok mellett az óriási költségvetésű gyári és privát csapatok jutnak eszünkbe olyan nevekkel, mint Solberg, Hirvonen vagy Loeb. Bekerülni egy ilyen társaságba se nem egyszerű, se nem olcsó – hihetnénk. Pedig annyira nem is nehéz ha az ember jókor van jó helyen és még egy kis őrültség sem hiányzik belőle.
2008-at írunk, mikor Chicagóban egy autóőrült férfi elhatározza, hogy rallyzni akar. Bill Caswell azonban munkanélküliként és mindennemű támogatás nélkül a háta mögött nem álmodhatott nagyot: vett magának az interneten egy E30-as BMW 318i-t és barátaival nekiállt felkészíteni a kihívásra, ami ez esetben kevésbé a versenyt magát, mint inkább a gépátvételt jelentette. Hiszen mégis csak egy tizenhét éves autóról beszélünk. A 2009-es szezon közepére végül el is készült az autó, így beneveztek a Rally America bajnokságba, a kétkerék-meghajtásúak csoportjába.
A Rally Americát körülbelül úgy kell elképzelni, mint a Magyar Bajnokságot. Olyan nevek kezdték ott rallys pályafutásukat, mint Ken Block, Travis Pastrana vagy Dave Mirra. A járművek igen változatosak, a profi WRC autóktól (Ford Focus, Subaru Impreza, Mitsubishi Lancer EVO X) a mindennapi kocsikon át (Dodge Neon, VW Golf, Jetta, Mazda 323) a klasszikusokig ('76 Ford Escort, Datsun 510, 280Z, Saab 99) mindenki versenybe száll.
Ebben a bajnokságban, főleg ebben a kategóriában nem volt szokatlan a kis költségvetés. Egyszerű emberek, egyszerű autóval versenyeztek, nem az eredmény, hanem az élmény miatt. Billnek azonban ez nem volt elég. Ugyan gyakorlásnak, illetve az egész légkör alaphangulatának megismerésére jó volt, de eredményt nem tudtak felmutatni és emiatt újra támogatók nélkül maradtak. Autója nem tűnt ki a tömegből és versenyzői tapasztalat nélkül vezetési tudása is hagyott némi kívánnivalót maga után. De ez a fél szezon csak olaj volt a tűzre, Bill a Rally Világbajnokságban akarta megmérettetni magát. Akkor még senki nem hitte volna hogy komolyan gondolja, még navigátora sem. De talált a FIA szabálykönyvében egy kiskaput, mely szerint elindulhat világbajnoki futamon majd' húsz éves autójával.
A világbajnokságban való részvételt azonban alaposabb felkészülés előzte meg. A fél év amatőr versenyzés csúnyán megviselte a széria közeli BMW-t. Az eredeti motor tönkrement: merevítések nélkül a kasztni megcsavarodott, emiatt a futómű geometriája is megváltozott. Egyik barátjától sikerült gombokért egy M3-as motort szereznie és egy bontóból kukázott váltót hozzá. A világbajnoki részvételhez azonban muszáj volt megerősíteni az autót, ezt pedig csak kijavítva lehet megtenni.
Pénz szűkében megtanult FIA homológ bukócsövet hegeszteni, a megmaradt pénzből pedig versenygumikat vett. Előzetes próba nélkül a motort és a váltót beszerelték, majd bérelt trélerrel és furgonnal nekivágtak az útnak a Mexikó Rally felé. Újdonsült navigátorát nem ismerte, szerelőcsapat nélkül voltak és semmilyen pótalkatrészt nem vittek magukkal. A kocsin még az előző verseny pora volt. Hogy miért? Mert takarítás helyett inkább megszerelt rajta valamit.
Korán keltek navigátorával hogy felkészítsék a kocsit a gépátvételre. Jogos aggodalom volt ez, hiszen csúcstechnikájú gyári WRC autókba kötnek bele, nem egy E30-as BMW-be. A vizsgálók azonban rendkívül kedvesek voltak velük és a különösen részletes átvizsgálás ellenére semmi hibát nem találtak a kocsin. Eközben persze legalább akkora tömeg gyűlt az egyszerű BMW köré, mint Loebék köré. Hiába, meghökkentő látvány volt.
A verseny első napja amolyan fesztivál. A rallyőrült emberek ünneplik a nagy versenyzőket, megcsodálják a legújabb autókat a forgó színpadon, amikor egy ezüst BMW gurult fel az emelvényre. Sosem láttak még hasonlót sem ilyen színvonalú versenyen, néhányan nevettek, de legtöbben tapsolni kezdtek. Igazuk van, ez ám a bátorság! Eközben Bill az autóban saját telefonjával videózta a tömeget. kétségkívül nem ugyan az a légkör volt mint a Rally Americában. Tetszett neki a felhajtás. Miközben lejöttek az emelvényről, megrohamozták az autót, tűzijátékok robbantak, csókokat szórtak rájuk. A helyi rendőrök is autogrammért álltak sorban. Sőt, a FIA egyik képviselője is odament hozzá, kezet rázott vele és gratulált neki hogy ki mert állni a többi autó ellen.
Másnap reggel hosszúra nyúlt az autófelkészítés, lekésték a pályabejárást. Szerencsére egy perui versenyző navigátora – akit korábban megismertek - megengedte hogy lefénymásolják az itinert, ami spanyolul volt. Bill navigátora többnyire igyekezett lefordítani, de ez nem mindenhol volt sikeres, tekintve hogy sem ő, sem pedig Bill nem tudott spanyolul. Ennek következménye képpen az első szakaszon egy fel nem írt beton hídhoz elég gyorsan érkeztek meg: seggel félig lecsúsztak a pályáról. A híd egy elég mély és sziklás patakot ívelt át. Navigátora már eldobta a jegyzeteket, felkészült a zuhanásra, de Bill még bízott benne hogy gázzal és a difi segítségével vissza tudja rakni a kocsit az útra. A jobb hátulja a levegőben lógott, a bal eleje ágaskodott és még mindog körülbelül 60 km/h sebességgel csúsztak a kocsi aljával a híd peremén mint valami gördeszkás mutatványban. Majd hirtelen újra minden visszaállt a régi kerékvágásba. Mindez két másodperc alatt. A jobb hátsó lengőkar ugyan megsínylődte a manővert, de a kocsinak komolyabb baja nem lett. A nézőközönség őrjöngött. Innentől kezdve már teljesen nyilvánvaló volt hogy nem az időeredmény számít, hanem a közönségnek autózás, amit egy ennyire profi küzdelemben mint a világbajnokság, már nem látni.
A következő szakaszon a spanyol itinerben egy bukkanó volt felírva. Nehezen elképzelhető hogy a peruiak autója lassabb lett volna a BMW-nél, mert bizony az az E30-cal egy kapitális ugrató volt. Mivel padlógázon érkeztek meg hozzá, olyannyira óriásira sikerült, hogy leszakadt a jobboldali motortartó bak. Ennek ellenére olyan keményen folytatták, hogy a büntetésekkel együtt a saját kategóriájukban már harmadikok voltak. Úgy döntöttek, hogy innentől kezdve a biztos célba érésre játszanak. Ennek ellenére az egyik szakaszon azonban egy kő felhasította az üzemanyagtankjukat. A szivárgást a rendezők vették észre a következő szakasz előtt és figyelmeztették őket hogy így nem indulhatnak el. Nem tehetett mást, azt út szélén pár tekercs duckt tape-pel "megragasztotta" a tankot. A rendezők nagylelkűen biztonságosnak titulálták és útjukra engedték őket. Elvégre ott, akkor, egy ilyen autótól mindenkinek meglágyul a szíve. Innentől kezdve már csak apróbb hibák merültek fel, amit a furgonban lévő fémhulladékból és a hegesztőgéppel könnyen megoldottak.
Az utolsó napon a befutó ünnepség, ha lehet még nagyobb felhajtás volt mint a megnyitó. Újra emberek vették körül az autót és ünnepelték őket. Harmadikok lettek a kategóriájukban, összesítésben pedig a huszonharmadikok a huszonöt indulóból. Az éjszakai party pedig az egész egész esemény, vagy talán mondhatni buli, megkoronázása volt a "nagyokkal". Mert hogy ott, azon a versenyen, a közönség szemében Ő volt a legnagyobb.
És ha ez nem lett volna elég őrültség, elindultak a Pikes Peaken is. Idejük ugyan meg sem közelítette a 2007-es 10:01.408-as rekordidőt, de egy második helyre elegendő volt a saját csoportjukban.
Beszóltak