Egyik nap oMm barátOMM küldött nekem egy Eddie Bauer kivitelű Explorer-ről egy hirdetést. Nem pont ezt a típust kerestük, de a hirdetés alapján korrektnek tűnt az autó. Nézegettem, mutattam otthon nőmnek, aztán úgy alakult, hogy egy üzleti utamról hazafelé arra jártam, ahol az autó lakott. Felhívtam a tulajt, van-e ideje megmutatni. Készséges volt, elmagyarázta hol találom, majd megbeszéltünk egy találkozót a kis falu kulturális központja (kocsma) előtt. Kaptam egy kávét (aznap már vagy a tízediket) és elkezdte mesélni az autó történetét. Minden kérdésemre választ kaptam, még azokra is, amiket nem akartam feltenni, nehogy neveletlennek tűnjek. Aztán mentünk egy jó nagy próbakört aszfalton, terepen, nagyon terepen, minden kapcsolót, kezelőszervet kipróbáltunk, megnéztünk és minden hibáját elmondta. Említette, hogy van egy donorjárműve is, amit odaad az autó mellé, persze azt is látni szerettem volna. Végignézett rajtam és illedelmesen jelezte, hogy az öltözékem nem épp oda való. Egy darabig még az én agyamon is végigfutott, hogy a reggel fényesre tisztított öltönycipőmet nem biztos, hogy a puha sáros talajban kellene barnára színezni, de hajtott a kíváncsiság, milyen lehet a másik Explorer. Innen indult az elmebaj.

 

 

 

Besétáltunk egy ház hátsó részére, és bevallom a sok érdekes járgányt látván, legkevésbé a donor jármű érdekelt. Ott ugráltam örömömben a bokáig érő birkaszarban, mint a hülyegyerek, ha buborékos csokit kap és izgatottan kérdezgettem az engem körülvevő emberkéket, hogy miket látok épp. Bevallom, szinte semmit sem tudok a régi traktorokról, teherautókról. Világéletemben városi gyerek voltam, nekem az is újdonságnak számított mikor megtudtam, hiába keresem a burgonya növényén a barna gumókat, azok bizony a föld alatt vannak. Az ott lévők persze furán bámultak rám, nem igazán értették, hogy akkor én most minek is örülök ennyire. Próbáltam magyarázni, hogy autóbuzik, meg, hogy benzinvérű, de szerintem még én magam sem értettem volna, mit is akarok mondani nekik. Mindenesetre remekül szórakoztak látva, ahogy az öltönyös srác, feltűrt nadrággal, próbálja félrehajtani a bambán álldogáló birkákat, hogy hátramenjen megnézni a számukra talán értéktelen, de legalábbis egy egyszerű munkaeszköznek tekintett Csepel 566-ost, majd riadtan rohanjon vissza, egy fújtató, sziszegő pulyka kíséretével. Aztán találtam még két másik Csepelt is, amelyek közül az egyik nagyon szépen rendbe volt rakva. Mondták is, hogy veterán vizsgát szerettek volna rá, aztán végül csak befogták. Ettől függetlenül nagyon vigyáznak rá és ez látszott is rajta. Volt még ott egy kék traktor, amit említettek milyen típus, de amire az autóig értem, már rég kiment a fejemből, de ha minden igaz valami keletnémet gyártmány lehet, mert a motoron hatalmas IFA felirat díszelgett. És persze a Dutra 1000-es, ami a hosszú formás orrával, valami mesésen szép járgány. Fiatal kísérőnk lelkesen mesélni is kezdte, hogy pár perc alatt életre lehet kelteni a masinát és talán sikerülne is kiásni onnan, de ilyet azt hiszem nem lehet kérni. Biztos vagyok benne, hogy egy számukra alkalmas időpontban nagyon szívesen megmutatnák őket, mert a végére úgy láttam kezd tetszeni nekik, hogy egy, a tanyasi idillbe egyáltalán bele nem illő ember mennyire tud lelkesedni azokért a gépekért, amivel Ők nap mint nap dolgoznak. Utólag is köszönet nekik a szíves fogadtatásért és hogy rabolhattam az idejüket számukra talán furcsának tűnő kérdéseimmel.

 

 

És most már gondolom, senki sem hiszi el, hogy van egyáltalán fényképezőgépem, mert szokás szerint otthon hagytam. Ráadásul a privát telefonom, amivel normálisabb képeket lehet készíteni az autóban maradt, az autó pedig a kocsma előtt.... Szóval ezek még a szokásosnál is rosszabb képek lettek, elnézést értük.