Tüdőgyulladásom van. Nem valami kellemes betegség. Az ember lázas, folyamatosan izzad, fáj a háta, fáj a lába, fáj a feje, fáj levegőt is venni, és komolyan mondom, néha úgy érzem a bőröm is fáj. Sosem voltam táppénzen, ha nagyon kivoltam, maximum kivettem egy nap szabadságot elég szokott lenni egy 24 órás masszív pihenés bármilyen nagy nyavalyára. Most először éreztem, hogy ezt lehet, hogy nem fogom tudni lábon kihordani, hogy most ki kellene íratnom magam pár napra, vagy akár egy hétre is, mert igazán ramatyul vagyok. Most viszont igazán nem lehet. Két éve próbálunk bejutni az ukrán piacra, a finisben vagyunk, ez a hét az utolsó, amikor még dolgozhatunk a pályázatokon a leadás előtt, muszáj mennem. Nem csoda, hogy haragban vagyok a világgal. Minden percben küzdök a szervezetemmel, aki pihenő időt kérne, de nekem összpontosítanom kell, a főnököm nyaral, így az ő telefonjainak a nagyja is hozzám jön, ráadásul ma széttúrták az irodámat, mert valami nagytudású (én) mára időzítette a nyílászáró cserét.
Igazi megváltás volt, mikor délután a parkolóban bevághattam a táskámat az autóba és elindulhattam haza, hogy otthon végre lepihenhessek. Hét kilométer, csupán hét kilométer és otthon vagyok. Anyám ígért valami csodagyógyszert, azért még esetleg felugrok a dombra akkor cirka tíz, és ebből legalább 7 országút. Azt hittem egy-kettőre otthon leszek, franc gondolta volna, hogy a nyakamba kapom az összes díszpintyet.
Látták Csikós Autobianchis videóját? Nos én is sűrűn káromkodtam.
1. Belső sávban bennmaradós.
A hazautam első másfél-két kilométere egy négysávos országúton vezet. Rendszeres, hogy a jobbratartásról legtöbb erre közlekedőnek gőze sincs, ma legnagyobb örömömre olyan versenyzőket kaptam, akik azt sem tudják, hogy egy kereszteződés feloldja a mozgó járművekre vonatkozó korlátozásokat, így ezután már nem kellene 60-al menniük. Villogtam, dudáltam, anyáztam. Jobbról nem előzünk, csordogáltam hát mögöttük.
2. Kurvákkal alkudozó.
Rákanyarodtam az elkerülőre a négysávosról, itt szoktak ácsorogni a topmodellek. Ma sikerült olyankor odaérnem, amikor épp egy igazi kan próbálta lealkudni az orált, vagy a fullszervizt természetesen az úton állva, így várhattam mögötte állva, míg a szembe jövő sávba nem jön senki és elkezdhettem kikerülni. Leginkább akkor kezdtem anyázni, mikor egy rendőr is jött szembe és kicsit sem zavarta, hogy fickós barátunk kisebb dugót idéz elő.
3. Előzni nem merő.
Folytattam az utam az elkerülőn. Párszáz méterre hagyhattam magam mögött a lotyókat, mikor egy kis vidám konvojba futottam, aminek az elején egy kotró diktálta a cirka 25-ös tempót. Előzni tilos volt a hídon, beálltam én is vonatozni, aztán jött a híd vége, megszűnt a záróvonal, megszűnt az előzési tilalom ráadásul enyhén ível is az út, remekül belátható rész. Sehol egy szembejövő, én vagyok az ötödik autó a markoló mögött, várnám, hogy elkezdjék megelőzni a munkagépet, de senki sem megy. Egy darabig vártam, majd meguntam és elkezdtem előzni, szépen lassan, minden pillanatban azt várva, hogy egyszer csak a mellettem lévő autó nekiáll a manővernek anélkül, hogy a tükörbe nézne. Szép nyugodtan végigelőztem mindet, majd visszaálltam a sávomba. Néha-néha belepillantottam a tükörbe, a sor nem mozdult. (Isten bizony, nem a géphez tartoztak.)
4. Hatvannal krúzoló.
Utolértem két autót. Hatvannal vánszorogtak. Tök száraz út, 20 fok külső hőmérséklet, kilencven kilométeres megengedett sebesség. Ráadásul egy pár éves útszakasz, még jó minőségű. Valaki árulja el nekem, csak az én hülyeségem, hogy ha minden körülmény adott hozzá, tessék kihasználni a maximálisan megengedett sebességhatárt.
5. 35-40-el krúzoló.
Ezt a csibét már anyáméktól hazafelé fogtam. Ő azt játszotta, hogy a dombról lefele, gondolom üresbe rakta az autót, és végig a féket nyomta, ami igazán nem zavart volna attól független, hogy felesleges és értelmetlen, viszont lánykánk kínosan ügyelt rá, hogy a 40-es számot még véletlen se érje el a mutató. Előttünk persze senki nem volt, gyalogos a környéken sem látszott, mi szépen csorogtunk 30-40 közt. Aztán a kereszteződésnél elengedtük még a jövő hetet is, majd miután több kilométeres körzetben egyetlen mozgó járművet sem láttunk, kikanyarodott a lelkem. Most mondhatnák, hogy szegényem rutintalan, vagy csak nagyon óvatos. Nos, ha így lenne nem ment volna át a kisgyerekkel ölében a zebrán átkelő nő előtt. Ha a csaj nem áll meg telibe kapja. Szerintem észre sem vette a drágám.
Ő volt mára az utolsó. Szerencsére.
Nem tudom a betegség miatt voltam ennyire nyűgös és vettem észre ezeket, vagy ma valami okból halmozottan sok hülye került elém. Igaz, hogy nem szoktam ilyen korán hazajönni és már régóta próbálok nem idegeskedni a mazsolák miatt (mazsolán, most azokat értem akiknek gőze sincs a jobbkéz szabályról, a kanyarodási szabályról, a jobbratartásról...), ma mégis azt érzem ezek megsejtették, hogy szarul vagyok és direkt csinálták. Szemetek vagytok gyerekek.
Nem szabad bántani szegény beteget!
Beszóltak