Mély fájdalmamra véget ért a nyár, vele együtt a nyári szünet is. A nyaralás mindenkinek fontos, és kellemes élményekkel teli emlék, amire évek múltával is szívesen gondol vissza. Általában. Mert akit a nyaralás alatt többször is meg akarnak ölni, mint engem, az azért elgondolkodik pár dolgon. De kezdjük az elején.
Két barátommal már évek óta terveztük, hogy elmegyünk Erdélybe, autóval. Minek fizessünk buszt, meg szállást, ha van olyan mázlink, hogy élnek kint rokonok, akik szívesen is látnak. Mivel én szeretek mindenben a tutira menni, ezért első utam elvitt a biztosítóhoz, hogy mindhármunkra megkössem az utas- és vagyonbiztosítást, ami kiterjed természetesen az autóra is. Komoly félelmeim voltak ugyanis az erdélyi román lakosság, és az autón található magyar rendszám miatt. Mert ha csak leköpik, az nem olyan nagy baj, de egy tégla azért szép szerviz-számlát tud eredményezni, amit nem szívesen egyenlítettünk volna ki. Utólag kiderült, hogy félelmeim szerencsére alaptalanok voltak!

A gyönyörű táj

Bepakoltunk, elindultunk. Kíváncsian vártam a határt, hogy milyen lehet arrafelé is az „EU”-ba menni! Érdekes, maradjunk annyiban. Az elhagyatott épületek elég baljóslatúnak tűntek ott a pusztában. Eszembe jutott a Kukorica gyermekei című film, és nem is mentem pisilni. Az egykori hatalmas dugóknak szerencsére már nyoma sincs, a belépés is teljesen formális csak. Biztos, ami biztos alapon vittünk mindannyian útlevelet, hátha a régi bordó személyi igazolvány nem kompatibilis a román határügyi szervek ízlésével, de rosszindulatú feltételezésem itt is alaptalannak bizonyult. Két perc után már a pénzváltónál álltunk sorban. Közben László idegenvezetést tartott nekünk, ugyanis régen ő is itt dolgozott, a határátkelőn. Kezünkben a rengeteg nullától megszabadított román pénzünkkel indultunk is tovább, Marosvásárhely irányába.

Itt még normális 120/60-as vérnyomással

Nem volt egy darabig semmi árulkodó jel, hogy ez már egy másik ország, pedig nagyon figyeltem. Aztán beértünk Nagyváradra. Nem túloztak azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy a román kormány semmi pénzt nem juttat a magyarlakta helyekre! Azt a pusztulatot, ami ott volt! Szörnyű! Egy kicsit Ózdra emlékeztetett a hely, és nem csak a düledező gyárépületek miatt. A közút fogalma egészen új értelmet nyer, amikor lovaskocsi, labdázó gyerekek és 40 tonnás kamionok próbálnak ugyanazon a keskeny, de nem létező útburkolaton egyszerre életteret nyerni. Az egykoron, más által már megénekelt, az út szélén látható elbambult állatok foszladozó tetemeiről már ne is beszéljünk. Meg a kátyúk! Az egyiknél szó szerint vehető az a megjegyzésem, miszerint ha beleülök, akkor csak mellközéptől vagyok látható. Mint ha egy fürdőkád lenne az út közepén! Ezek után egy szavam nem lesz az Éles saroknál tapasztalható anomáliák kapcsán, becs’szó! Viktor küzdött is hősiesen, hogy ne hagyjuk el idő előtt a Lancer futóművét. Szegény, szerintem a tesztpályán sem látott még hasonlót sem! Aztán némi küzdelem árán megtaláltuk a Vásárhelyre vezető E60-as főutat, ami autópálya hiányában lebonyolítja szinte az egész kelet-nyugat irányú forgalmat. Na, itt akartak először megölni minket. A magyar közlekedési szokások érdekes mibenlétét is megírtuk már jó páran, jó párszor, de ami itt van, az tényleg életveszélyes! Teljesen természetes, hogy egy előző kamion levillog minket, szemből. Naná, hogy lehúzódunk a padkára, ki ne tenné?! Közben vészfékezés, görcsös kormányfogás, buzgó imádkozás, majd utána levezető anyázás a mantrázás folyamata. És ez nem egyedi eset, vagy tucatszor megismétlődött a dolog, mire elértük Marosvásárhelyt. Addigra nálam is kialakult némi szívelégtelenség, és ritmuszavar. De legalább megértettem, hogy a sofőrök miért isznak annyit. Máshogy ezt nem lehet kibírni hosszútávon.

Szigorúan 50, sok a fix traffi az oszlopokon

Mikor beértünk egy faluba, érdekes módon csak mi lassítottunk le 50-re, a helyiek nyomták tovább, ahogy a csövön kifér. Viszont „H” betűs rendszámmal nem érdemes száguldozni, mert a rend éber őrei ugrásra készen várnak ránk! Ha megállítottak egy autót, akkor biztosak lehettünk benne, hogy egyik honfitársunk az. Természetesen a műszaki vizsga is ismeretlen fogalom arrafelé. Olyan Daciákat láttunk közlekedni, hogy én azt a kertben sem hagynám szivattyút hajtani. Mondjuk díjazni kéne a virtuóz CO-használatot is, mert olyan felépítményeket készítenek, hogy a gyári kivitelek belesárgulnak az irigységbe! A jó öreg 1310-es jó alap egy pickuphoz, terepjáróhoz, három üléssoros kisbuszhoz, bármihez! Az meg, hogy egy traktorban négyen ülnek, szintén magától értetődő. Én sem szeretek gumicsizmában gyalogolni, fogadjuk el, hogy ez így helyes.

Traktorbetyárok négyen a fülkében

A kivilágítatlan, gyermekek által hajtott lovaskocsik viszont mindent visznek. Szó szerint! A vasbeton tetőgerendától a birkanyájig mindent felraknak rá, és mennek vele a főúton. Jó esetben kicsit lehúzódva a jobb szélére, de ez nem kötelező szintű elvárás. Ja, a mi fogatainkhoz képest egy minimális eltérés van csak, egyáltalán nem számottevő, én is éppen hogy csak megemlítem, ezeken semmilyen fék nincs! Semmi, nuku, nyista! Ha a ló, vagy öszvér elindul, akkor nincs mese, megy. Külvárosban, lámpás kereszteződésben láttuk, öszvér elindul, kamion fékez, gyerek int, átmegy. És senki nem kiabál. Hihetetlen, mert egyébként mindenki ordít, ha kell, ha nem. Mindegy, jó hangulatban haladunk Kolozsvár felé, amikor meglepő képződménybe botlunk. Autópálya! Na, ilyen sem volt még román földön. Nosza, menjünk fel rá! És leesik az arcom! Hibátlan, sima aszfalt, lágy, hosszan ívelő kanyarok, mindenhol vadrács az út mellett. Nocsak, nocsak! Van, ahol nem lopják szét az EU-s pénzeket, és tényleg építenek belőle? Állítólag egészen a tengerig fog vinni, természetesen Bukarest érintésével. Talán a másik vége még a magyar határt is megközelítheti. Benzinkút, és egyéb szociális szükségletek kielégítésére szolgáló műintézmények ugyan még nincsenek, de az irány jó. Állítólag Kolozsváron átmenni egy kisebb expedíciós feladat, ezért örültünk nagyon, mert az autópálya pont kikerüli. Így nyertünk egy kis időt, és nem elhanyagolható módon néhány plusz napot az életünkhöz, ugyanis forgalom nem lévén a szívizomsejtjeink nem haltak olyan intenzíven.

Az autópálya, völgyhíd és alagút nélkül

Innen viszonylag nyugiban jutottunk el első úticélunkig, ahol Viktor barátom apósáék vártak minden földi jóval. A helyi meggypálinka emléke azóta is kísért. Közlekedési szempontból Marosvásárhely sem egy szanatórium, de itt azért bíztunk már a statisztikában, miszerint a lakosság nagyjából fele már magyar. Ők csak nem törnek az életünkre. Vicces egyébként, hogy sok kereszteződésben úgynevezett ideiglenes körforgalmakat csinálnak, ilyen vízzel töltött, műanyag elemekből. Ez önmagában még nem vicces, csak az, hogy szemmel láthatóan ezek az ideiglenes elemek már évek óta ott vannak. Egyébként a városokban elég sok már az új autó, rengeteg Logan, és Duster rohangál, mint a régi idők beidegződésének mementói.

Logan MCV szimpatikus kihasználtsága

Persze a helyi újgazdagok itt is a bajor luxust részesítik előnyben, a magyar társaikhoz hasonlóan itt is a legkisebb dízelmotorral persze. A legnépszerűbb autó itt is az 5-ös kasztni, egy 1.3-as dízellel lenne. Van, ami mindenhol egyformán működik... Mondjuk akkora márkarasszizmus nem érződik, ha valaki elenged, akkor azt bármilyen autóval megteszi. A motoros kultúra viszont nem annyira erős. Sehol a Pesten megszokott kamikaze pizzafutárok tömegei, sehol a hátizsákos „hajtáspajtások”. Na, mondjuk annyira nem is hiányoznak, nélkülük is van káosz bőven! Több alkalommal is próbára kellett tennünk a Mitsubishi fékeit, és gumijait. És soha nem a puhatestűekkel van baj, mert itt a zebrák előtt olyan komoly fekvőrendőr hálózatokat építettek ki. Aki ezeken lassítás nélkül próbál meg átkelni, az tuti komoly magánéleti gondokkal küzd! Persze a rendőrök előszeretettel vadásznak a meg nem állókra. Szívesen látnék itthon is ilyet! Pedig magam ellen beszélek, mert az ültetett Orion biztos nem szeretné az út felét ilyeneken keresztül zötykölődve megtenni!

Beláthatatlan, hullámzó út, ideális emlékhelyekhez

Másnap elmentünk kicsit kirándulni, a turisták szokott hadiösvényén indultunk mi is. Irány Korond, a fonott kosarak félhivatalos Mekkája, valamint a sóbánya Parajdon. Az odavezető út a hegyi szerpentinekkel megint jó volt, a Lancer is élvezte, az biztos! A helyi lakosok valószínűleg már unhatják a kilátást, azért mennek olyan gyorsan, hogy ha véletlenül néznének oldalra, akkor is csak egy elmosódott zöld csíkot lássanak. Egy pótkocsi nélküli teherautó azért majdnem meglepett minket, amint a lenti visszafordítóban elkezdett engedni a centrifugális erő megmásíthatatlan törvényének, de inkább megpróbáltunk a tiltás közelében forgó Mitsura koncentrálni. Nem könnyű feladat! A beláthatatlan kanyarban, külső íven előző autókról még megemlékeznék, mert megérdemlik.

Kanyar külső ívén, hogy máshogy...

Egyébként vicces, mert a helyiek az ilyen kanyarokban mindig lehúzódnak a padkára, hátha szembe jön egy ilyen kettős-fogat. Érdemes hamar rászokni, lényegesen kevesebb stressz fog érni minket! A túlzott fénykürt használatról is le lehet szokni, mert mindenki leszarja, ha mögötte villogunk. Ahogy a vicces matricákon lehet látni, „Ne dudálj, küzdj!”. Na, ja. Viszont semmilyen módszer nincs a kóbor csordák útról való mihamarabbi eltávolítására. Se dudaszó, se villogás, se váltott nyelvű szitkozódás nem segít. Mondjuk láttunk olyan Arót, ami közéjük hajtott, de egy új autót azért nem karcolna össze senki. Ráadásul a pásztor is előkerül egy idő után, mert ha már az állatai nem is, ő azért reagál a dudaszóra. És a szitokszavak zömét is érti, úgyhogy legyünk óvatosak! A nagy román öntudat egyébként sok helyen felüti rút fejét, néha végigzászlózott falvak képében, néhol csak egy benzinkutas „nem beszel magyar” kirohanásában, de jelen van.

Aligha augusztus 20-a örömére...

Egyébként nem ellenségesek különösebben, sokkal rosszabbra számítottam. Bátran ajánlom bárkinek, aki szeret szép tájakon autózni, motorozni, az menjen Erdélybe! A magyarok roppant kedvesek, segítőkészek, és meglepő módon a többi magyar turista is meglepően jófej tud lenni. Itt jut eszembe, hogy találkoztunk egy nagy bringás csapattal, akik meglátván a magyar rendszámot szó szerint üdvrivalgásban törtek ki. Azóta tudom, hogy kik voltak. De lévén ez nem politikai blog, ezért nem fárasztom vele a nagyérdeműt. De azért érdekes volt a szitu. Mintha a nagy össznépi magyar boldogsághoz csak külföldre kéne menni. Fura, nem?