Aki a napokban nekifut a szokásos éves KGFB-kalkulációnak, valószínűleg találkozik majd - vagy már találkozott is - a jövőre érvénybe lépő változásokkal.

Nem új dolgok ezek, lehetett tudni egy ideje, hogy amolyan "nesze semmi, fogd meg jól!" típusú változások ezek. Továbbra is meglehetősen... khm... biztosítóbarát szabályok vannak érvényben, és a látszólagos "felhasználópárti" enyhítések mögé ásva is csak azt látjuk, hogy a társaságok járnak jól.

Nézzük, mi bajom van a rendszerrel:

Napjaink motorsportja igen izgalmas és látványos, ebben hatalmas szerepe van annak a végtelen sok közvetítési formának ami manapság rendelkezésére áll a médiának. Pálya körül elhelyezett rengeteg kamera, a versenyautók különbző részein elhelyezett optikákról meg ne is beszéljünk. Persze ott van még az "on-board" belsőkamerás felvétel, ami a nézőknek látványos, a versenyzőknek, bíróknak hasznos dokumentum egy verseny folyamán. Az igény arra látványra hogy egy pilóta mit él meg a verseny közben már régen felmerült, csak a filmes technikának kellett olyan mobilizálható szintre fejlődni, hogy ezt élvezhetően be lehessen mutatni.

Az angolokról mindenki tudja, hogy imádnak egymással versengeni, a leghülyébb dolgokban is egymásra licitálnak és kéjes örömmel tölti el őket, ha valamelyik rekordot a magukénak tudhatják. A Brit Királyi Haditengerészet szerelői sem kivételek, ők a motorcsere világrekordját szerették volna megdönteni. A Harrier vadászgépekhez nem fértek hozzá, egy Escortot azonban tudtak újítani. Szorgalmasan gyakoroltak, hogy ők legyenek a leggyorsabbak, az eredmény itt látható.

A 42 másodperces teljesítmény előtt le a kalappal, bár ezzel az autóval talán még ők se indulnának semmiféle megbízhatósági versenyen.

Piros is, elektromos is, akkor troli lesz az.

Darti lőtte nekünk munka közben. Köszönjük.

Tél van. Azaz még nem, de majdnem. Az év elején, tavasszal cégünk egyik megrendelőjének kérésére a saját telephelyén kellett dolgoznunk. Ritkán teszünk ilyet, de a helyszín sajátossága és a munka megkövetelte. A helyszín Budapest, azon belül is a Normafa és környéke. Itt található a KFKI, hosszabb nevén a Központi Fizikai Kutató Intézet, ami nem csak azért érdekes, mert ott dolgoztunk, hanem mert ha lehet hinni a pletykáknak akkor egészen érdekes dolgok találhatóak ott, és nem hiába van szögesdróttal körülvéve, valamint fegyveres őrökkel teletűzdelve az objektum.
Bő egy hónapig jártunk fel a „Mókushegyre” ahogy azt mi elneveztük a rengeteg mókus miatt, majd elvégeztük a munkát, és ismét minden visszatért a normális kerékvágásba.

Egy hónapja ismét megrendelést kaptunk egy újabb munkára a Mókushegyre, ahol mindig érdekes dolgok történnek. Mindig kitaláltunk dolgokat, hogy különös kísérletek zajlanak odafent, mert az egész városban ragyog a nap, de a KFKI felett sűrű köd van, vagy éppen hózápor. Egyik nap azonban megrendelőnk érdekes kijelentéssel lépett be az ajtón.

- Képzeld lent áll egy elektromos autó, és éppen töltik. Kilóg az ablakon egy kanóc, be van dugva a kocsiba, és milyen jó is az. De szeretnék én is ingyen járni.

Na mondom nagy cucc, elektromos kocsi, mindenhol ez folyik mostanában, szinte nem telik el nap, hogy ne hallanánk róla. Annyira nem fűtött fel a kíváncsiság, hogy ugorjak, de miután megkérdeztem milyen autóról van szó, azért kicsit érdeklődőbb lettem.

Még augusztusban volt olyan problémám az autóval, hogy a hátulja rázott, szálszakadt volt. A pótkerék beiktatásával megoldódott a probléma. Hittem én. Hamarosan újra rázott, igaz jóval gyengébben. Nem is foglalkoztam vele igazán komolyan, gondoltam majd előbb átszerelek téligumira. Közben azért erősödött a hátulról érkező rezonancia. Tudtam, hogy a másik hátsó gumi is szálszakadt.
Viszont az autót általában én vezetem, hátul ritkán ülök, tényleg. Sejthető, hogy mire akarok kilyukadni. Szóval mentünk látogatni rokonilag. Én meg hátra ültem, mint ahogy régen.
A felismerés rázós volt. :) Hátul ülve kegyetlenül rázott. Mondom rohadjál meg, megkapod a téligumikat. Rá két nappal már be is vittem a műhelybe az autót átgumizni.

Az AutóFília brigádja többször, többféleképpen és úton megénekelte: nem tartjuk nagyra a kvázi pénisznövelő, magamutogató tuningot. Inkább az értelmes, teljesítménynövelő, mint sem a látványra menő ágat preferáljuk.

Most viszont találtam egy újabb kvázi pénisznövelő módot, mi közben egy prezentációs videot kerestem.

Az 50'-60' évek sportautói voltak a legszebb gépek a történelemben, ez volt a formatervezés azon időszaka hogy márkánként – nem folytak össze a formák és a nevek – lehetett megkülönböztetni ezeket a csodákat. Igaz volt ez az utcai masinákra, de a versenyautók nagy többségét még mindig csak a rajtszámok alapján – kivétel a Mercedes Benz W196 – lehetett megkülönböztetni. Ekkor jelent meg furmányos formájával a Lancia D50, mint egy "málhás harcsa", úgy nézett ki a két hatalmas üzemanyagtartályával.

A Lancia kezdte, viszont a Ferrari fejezte be azt a fejlesztést, ami 1956-ra forrt ki annyira hogy Juan Manuel Fangio-t világbajnoki címhez segítse. Alberto Ascari is vezette ezt a gépet még a kezdeti időszakban - nem kis eredményekkel - de a Lancia pénzügyi helyzete és 1955 -ös tragikus halála meghiúsította azon reményeit hogy bajnok legyen ezzel az olasz márkával. Pedig Vittorio Jano forradalmi dolgokat talált ki erre a versenyautóra, pl: teherviselő elem volt a motor, ami egyben az alváz része is volt, az alacsony súlypont és a kedvezőbb súlyelosztás érdekében oldaltankokat kapott, melyek az aerodinamikai tulajdonságokat is nagyban javították. Ezt a gépet egy 2500 ccm-es V8-as 260-285 lóerős motor hajtotta és egy 5 sebességes váltón keresztül jutott el a hajtás a hátsó kerekekre. A 620 kg súlynak és az előbb említett teljesítményének köszönhetően igen figyelemre méltó gyorsulása lehetett a D50-nek. 

Rövid bemutatásként ennyit szerettem volna írni erről a csodáról de nem ez volt ami a posztot ihlette. Találtam egy rövid videót, természtesen Fangio & Ferrari D50 főszereplésével melyben olyan csodálatosan mosnak össze három idősávot, hogy öröm nézni. Az 1956-os autóval száguld a bajnok 60-70-es évek Monacojában, mindez korunk filmes technikájával kivitelezve, zseniális.
 

Nemrég jelent meg cikk, egy kiváló újságiró tollából aki a Goodwood Revival nevü rendezvényt méltatta – számomra abszolút érthető – heves vehemenciával, Ő tett róla emlitést hogy az ott résztvevő – millió eurós – álomautók a pályán nagyon keményen végzik a dolgukat. Olyan respektje van az ottani győzelemnek hogy a versenyzők nem mérlegelik a nagy küzdelemben  a hatalmas – legfőképp az anyagi – kockázatot. Ebből az autóból 6-7 darab készült és kettő maradt fent nekünk rajongóknak. Az értéke már szinte felfoghatatlan, ennek ellenére nézzék csak...

Itt nem csak anyagi kockázat volt!

Többször írtunk már az Autófílián az olaj fontosságáról, sőt az olajcseréről is esett már szó. Lowtyó nem érte be ennyivel, megadta a témának a kegyelemdöfést, videót küldött. Veszélyes terület, mert Lowtyó videóiban a nyolcvanas évek slágereitől a kecskével háló albán paraszton át a V8-as fűnyíróig minden előfordul. Szerencsére ez autós videó volt, de még milyen! Nem mondom, meglepődtem, pedig láttam már ezt-azt ebben a témában. A történet egyszerű, de elképesztően jó.

Sűrű hétvégénk volt. Két kemény év után végre vasárnap az új házunkban hajthattuk álomra fejünket. A két kemény évet, tessék szó szerint érteni. Alacsony költségvetésből készült a házunk, rengeteg mindent saját magunk csináltunk. Az összes szabadidőnk erre ment el, ennek tudható be az is, hogy nem sokat hallattam mostanában magamról a blogunkon. Nem vagyunk még teljesen készen, de már lakható, nekünk pedig ez elég. Ház kipipálva, feleség és gyerek is van, semmi más nem hiányzik a családi idillhez, csak egy kutya. És tudják, én lennék az a bogár-buzi emberke a csapatból, ezért komoly fejtörést nem okozott az eb fajtájának a kiválasztása sem. Némi bordeaux-i dog és bullmasztiffal történő kacérkodás után visszatértünk az eredeti ötlethez, német boxer lett a választott.

Lédíz end dzsentülmensz, bemutatom családunk legifjabb tagját Ghia-t.

Édesanyám ma 65 éves.

Mától egy Suzuki Jimny Soft Toppal közlekedik. (Jó, szerdától, akkor viszik haza)

Ilyennel:

Most tudtam meg, véletlen elszólta magát. Kész vagyok...

Ez a kemény, nem a Győzike Show. Ezek után remélem, 65 évesen én sem Kalos VIII-ban ülök majd.

Édesanya, Isten éltessen, üzeni velem a komplett Autófília !

Ma délután ment a szerkesztőségi levelezőlistán a csevely, egyszer csak megjelent egy indavideo link. Mini V8... hmmm. Nézem. Nem szoktam elolvasni általában az ajánlókat, de a forgó csúszó szélkakasokon azért megakadt a tekintetem. Nézem. Miiivaaan?! Vihogok, nézem, vihogok.
A kedves feltöltő nyelvtudás - és szakértelem - nélkül egy fordítóprogramhoz fordult segítségért. EPIC FAIL.

Újabban többet közlekedtem autópályán a megszokottnál, bevallom, kicsit elszoktam már tőle. Néhány erősebb fékezés után megint megtanultam, hogy a kamionosok többsége nagy ívben leszarja a teherautóval előzni tilos táblát, a droid azért csak kigurul index nélkül a gyorsítósávról, mindezt olyan magabiztossággal, mintha legalább vadászgépet vezetne. Aztán bekapcsolja az utánégetőt és 127 km/h-val küzd röpke három perc alatt a belsőben, miközben a Passat kockásra fékezi mögötte a kerekeit, hogy ne lökje fel a szalagkorlátra. Láttam a pihenőhely előtt a leállósávban vizelő területi képviselőt, lejárót eltévesztő tetőig megpakolt Volvo 940-est tolatni, ez mind népszokás, az ember meg se lepődik.

Az viszont még mindig idegesít, hogy néhány idióta egyszerűen nem tanulta meg, hogy nem vett bérletet a belső sávba. Magyar virtus ez, kisautóval büntetni és ráállni a merev százharmincra, ha nekem se lehet, másnak se lehessen. Aztán persze előbb-utóbb valaki megunja, és elkezd villogni, rosszabb esetben szlalomversenyt rendez a szélső sáv(ok)ban és erősen anyáz, esetleg be is fékez a belsőben továbbra is békésen kóricáló kisautós előtt.

Sokat ez a német autópályán készült videó se fog változtatni a dolgok állásán, az idióták ugye nem olvasnak autós blogot, cserébe meg vannak győződve arról, hogy ők szabályosan és biztonságosan közlekednek minden esetben. Mégis érdemes lenne ezt a rövid filmecskét levetíteni mindenkinek, aki nem_szereti használni a tükröt, vagy a belsőben tartja fel a gyorsabb autósokat. 

Öregszik az ember, én is. Kézenfekvő jelei mutatkoznak, többek között hogy megnőtt az érdeklődésem az 1969-es évhez kapcsolódó tárgyak és események iránt. Légből kapott vágyaim tárgyai szűken behatárolódnak ebbe az évjáratba, nem véletlenül, hiszen ekkor születtem. Mindenből ami érdekel és foglalkoztat, egyszer csak szerettem volna belőle, egy velem egyidőset. Valóságtól elrugaszkodva, egy 40 éves Porsche 912 és egy '69-es Tag Heuer is szerepelne azon a listán ami jelen pillanatban abszurd álmaimat megvalósítaná. De hát!!! Azért vannak itt elérhető fantasztikus dolgok is!

...ahhoz, hogy könnyed, önfeledt száguldozásba fojtsuk a napi gondokat.

Íme egy példa. Tunéziában egy VW Polo szélárnyékában 171 km/h tempóval teker a magyar kerékpáros, Dagadt.

Van olyan aki nem tudja, most mi következik? Annak elárulom: a dromedár. Hajtás alatt folytatom.

Kedves Autófília blogot olvasó barátaim! Fogadjátok szeretettel Tibor barátom beszámolóját, a kissé félre, de így számunkra érdekesre sikerült vakációjáról. Tiborról előzetesen annyit jegyeznék meg, ő az az "elvetemült", akivel Május 1-én, a minimotoros kalandtúrát elkövettük.

   Kora őszi nyaralást terveztünk Horvátországban, de az időjárás tréfája okán heveny autóbuzi orgia következett...

   Vasárnap éjjel indultunk párommal, Arival, Székesfehérvárról a napfényesnek vélt horvát Primosten felé. Reggeli érkezés, gyors és könnyű szálláskeresés után már saját szobánk ablakából néztük az egyre jobban háborgó tengert. Keddre a felhők is megérkeztek, a viharos szél nem csillapodott. Párom nélkül merészkedtem csak a vízbe, neoprén ruhában egész kellemes volt. :) Szerda reggel kinéztem az ablakon és megláttam a fekete vastagra duzzadt felhőket – azonnal rám tört a „frazeológiám”. Gyors egyeztetés olasz ismerősömmel és már indultunk is északnak. Kihalt horvát sztráda, szlovén erdei utak, majd olasz zsúfolt autópályák után kora este érkeztünk Caorle-ba, ahol természetesen szakadt az eső... Elfogyasztottuk az ilyenkor kötelező tengeri szörnyeteg vacsorát és megbeszéltük, itt sem maradunk tovább, ez a tengeri buli megdöglött.

   Mit találhatott ki egy autófüggő? Hát persze. Porsche Museum Stuttgart - Zuffenhausen. Irány Ausztria, szerpentinezés Innsbrucknál, át Németországba ahol egy éjszakát töltöttünk Münchenben, így péntek délelőtt érkeztünk a Stuttgart külvárosában található Porsche szentélybe. Mélygarázsban lehet parkolni, beérkezve azt hittem, már a múzeumban vagyunk, annyi Porsche volt és patika tisztaság. A pénztárat lifttel közelítettük meg, onnan egy bitang hosszú mozgólépcső vitt fel a kiállított autókhoz. A látványtól lábunk a fölbe gyökerezett – főleg az enyém.
Miközben honvágyunk teljes egészében megszűnt, időrendben haladtunk tovább Ferdinand Porsche megvalósult álmai között. A modelleket nem részletezem, a képeket már úgyis korábban hányásig néztük az autós weblapokon. Számunkra érdekes volt, hogy a múzeum nem a Porsche által képviselt életstílus felől közelítette meg a látogatók érzékszerveit, hanem teljes egészében lexikálisan, műszaki oldalról. Ez így a hölgykísérők számára kevésbé érdekes.

   Maradt egy napunk, közel volt Sinsheim, ott pedig a Technik Museum. :) Páromat sikerült meggyőzni, hogy az már más jellegű, nem csak autók vannak. Szombat reggel érkeztünk a tetthelyre, melyet már az autópályáról lehet látni. Egy felszálláshoz készülődő Concorde és egy TU-144 a látvány, nem lehet eltéveszteni. Na itt aztán tényleg minden van: IMAX mozi, minden elképzelhető márka és típus, repülőgép, motorkerékpár, autó, harci járművek, mozdonyok, korabeli ruhákkal és használati tárgyakkal kiállítva. Ez már páromnak is jobban tetszett, egy nap nem is volt elég rá. Minden tömegével, nagy csarnokokban – így rossz időben is jó program. Ezt egyszer minden Autófílnek látnia kell!

   Késő délután indultunk haza, kb. 900 km volt hátra. A tengerparti nyaralásból az időjárás segítségével így alakult ki a 3800 km-es Közép-Európa túra melyet jobban élveztünk a sziklás borús viharos tengerpartnál, és benzingőzzel feltöltődve emlékekkel tele érkeztünk haza.

...feldíszítheted a tortádat!

Sokan kérdezték már, honnan jött ez a mániám. Jó kérdés, nehéz is rá konkrét választ adnom. Talán szerepet játszik a megbízhatóságuk, az egyediségük, illetve a (mindenki által unásig ismert) biztonságosságuk. Tudom, kissé nyálasan hangzik mindez amit leírok, de most kikívánkozik belőlem.

Az első svédautós élményem nagyjából 8 éves koromból származik. Édesapámnak akkoriban még nem volt autója, de a "kötelező" rokonlátogatásokat meg kellett ejteni. Általában busszal jártunk, de néha-néha bizony stoppoltunk is. Ekkor történt, hogy Kőbánya-Kispesten lekéstük a csatlakozást Üllőre. Édesapám kézenfogott és kimentünk a gyorsforgalmihoz. Egy világoskék, dízel 240-es Volvo állt meg. Beszálltunk, elindultunk és egy teljesen más világba kerültem, mint az addig megszokott S100-as Skoda, majd az utána következő Samara. Egyrészt az utastér minősége, a felhasznált anyagok és a belső extrák is lenyűgöztek. Mindenhol puha bőr és plüss, azonban sajnos nem élvezhettem túl sokáig ezt a meghitt hangulatot, hiszen fél óra alatt elértük célunkat. Szomorúan szálltam ki és néztem a távolodó kocka után. Kicsit rontott ugyan az illúzión az a koromfelhő, amit maga után hagyott, de az idő mindent megszépít.

Következő élményem szintén egy Volvohoz köthető, mégpedig egy 760 GLE-hez. Ez az autó egyik családtagunké volt, de sajnos meg kellett tőle válnia. Mivel ő is elég távol lakik, sokat nem ülhettem ebben az autóban, ezért nem is emlékszem sokmindenre. Amiben biztos vagyok, az az, hogy benzines automataváltós járgány volt. Valószínűleg ez is lett a veszte, mert elég sokat fogyasztott.

Egyelőre csak a neten dúl a párkeresés, ott is az én segítségemmel. Mert persze az autóbuzi nem nyugszik, sosem elég az, ami van. Kicsi páromnak, száguldó telefonfülkéje (Wagon R+) helyett mindig ajánlgatok valamit, eddig hiába. A SAAB viszont engem úgy megfogott, hogy ebben a témában újra és újra nézem a netet.

Most legalább arra foghatom, hogy Saabrinának keresek párt.