A múlt hetem elég kemény melóval telt. A civil munkahelyemen egyedül maradtam a cég összes dolgával, mert a dúskeblű Vanda - előkészítő kolléga - elhagyta a firmát. A párom a filmfesztiválon melózott napi 10-12 órát. A kisfiam nyaralt, én meg a rám szakadt "szabadidőt" egy weboldal feltöltésére szántam.

XXI. századi ungarische rutin.
Hajtás a léért, monoton robot a ma egyházának, a kereskedelemnek. Lowtyo kolléga megírta nemrég gondolatait ITT. Aztán úgy hozta a sorsom, hogy véletlenül akadt egy kis időm, és leugrottam a garázsba. Gondoltam megjáratom a Mazdát, a délután elment, de ahogy jött az alkonyat egyre furcsább gondolatok törtek rám.

Manapság a forgalom fantasztikus tükre a ma emberének, ugyanaz a hajtás egymáson átgázolás megy az utakon, mint a való életben. Naná, hogy az erősebb kutya baszik!

Ja, hogy hogy jön ez a youngtimerhez?

A hétköznapokban egy átlagos turbodiesel Clio II-t használok, robotikus és funkcionális közlekedésre, a cég adta. A Sors meg az élményt elvette. Lehet, hogy a világ frusztrációja miatt született meg a Mazda abban a formában amiben létezik.

Szóval van egy 20 éves 626-om, kombi, itt-ott belenyúlva, ahogy a vegyész keveri ki a tuti koktélt. Nem hazudik, ez az én drogom - mint még sokan másoknak közülünk.

Hogy mivé változott a mai világ - és vele az autógyártás?

Olyanok lettünk autóinkkal, mint a függő, akinek megvonták az adagját. Pótcselekvések, tuti terápiák. "Sportmodellek", biztonság, vezetési élmény. Mindez hangszigetelten, puha futóművel, és költséghatékonyan. Nehogy baj érjen...

Elvették tőlünk a gép hangját, elvették a technika szabad akaratát. Mert fő a biztonság, a minden pillanatban semleges kormányzás. Nehogy baj érjen...

Elvették a fémet az utastérből, elvették a természetes anyagokat, elvették a légkört. Nehogy baj érjen...

Egy órára sikerült kiszakadni ebből a világból. Elhittem, hogy van egy másik dimenzió. Egy másik lét, amikor nem egy szuperóvó kindertojásba zárva mozgok, hanem 1,2 tonna valóság vesz körbe. Fém, fa, plüss szövet...nem fémhatású műanyag. Befogadott, és magába szívott az 1,2 tonnányi gazdaságtalan 5 méteres országúti szobor.

Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a hétköznap embere nem tud mit kezdeni az audiovizuális errorral, amit egy letűnt kor ősi lénye okozott a központi idegrendszerében. Olyan mint amikor a plázacica véletlenül beesik egy Audioslave koncertre, és a processzor csak dolgozik, érzi hogy hiba van a mátrixban, de nem tud mit kezdeni vele. Nem írták meg ezt a programot neki. Halvány érzései vannak a tér hibás elhajlása miatt, inkább meghúzódik. A PR civilizáció felhúzza pajzsait. Fussanak csak, meneküljetek!

Ugyanez áll a forgalomra is.
Az ismeretlen szerkezet óvatosságra kényszerít mindenkit. Meglátják a múltjukat, és félnek tőle. Nem látják a jövőjüket, és még jobban félnek. De az addig simán kivágó Audit is nyugalomra ösztökéli a gyanús szerkezet. Amikor az ember meg a forgalomban halad, mai kompaktok és kisautók gyűrűjében, lopott pillantások érkeznek. Van akit a PR és a Mónika show magabiztossága feltölt, és a versenyszellem lengi át agyvelejét. Hol hallott Ő 130-as szívótorokról, dupla fojtószelepről? Ez egy régi szar. És nem érti...nem érti, hogy ez a kövület miért és hogyan...

A félelem a múlttól, és a jövőtől meghatározza minden cselekedetünket. Harcolunk. Harcolunk, az álmainkkal, a valósággal, és a világgal. Próbálunk túlélni. Bombabiztos fedezékeket keresünk. A legkeményebb urban gerillák vagyunk. Egy 10 milliós zsoldos kommandó, akik teszik a dolguk, és mindennap meghalnak ha kell. Mert ez kell. Tényleg kell a TV, az új autó, az új ruha, akkor is ha nem mi vagyunk. Na, ezért olyan a yetro, mint egy löket. Mert abba a korba taszít vissza minket, ami lassabb, színesebb, élvezetesebb volt...lehetett...

Gazdasági világválság van...szörnyülködünk...hogy lehet. Az a nagy büdös helyzet, hogy marhák lettünk a saját vágóhídunkon. Mi csináltuk, magunknak, felgerjesztettük a fogyasztást, belekényszerítettük magunkat a túlköltekezésbe, és most összeomlott. A tükör visszalőtt emberek!

Változtatnunk kell! Nem azt mondom, hogy üljünk be a fehér Cuda-ba, és menjünk neki a világnak - vagy kenjük fel magunkat egy dózer tolólapjára. De lassan tudatosodni kellene - számunkra - új értékrendeket. Mondom, változni kelllene.

Nem tudom már mit is akartam igazából ezzel, gondolatpornó, égbekiálltás, f@szság. Nem tudom...

Lowtyo:
 
Sejtem Sanyi mit érez. És valószínű ennek most nincs köze ahhoz, hogy mindketten pécsi lokálpatrióták lennénk vagy, hogy a közeli uránbányából esetlegesen a vízbázisba jutó radioaktív anyagtól mindkettőnkben hasonló agyi deformálódások léptek volna fel. Hasonló körülmények közt élünk, hasonló dolgokkal küzdünk nap mint nap és még az érdeklődési körünk is hasonló.

 

Volt új autónk, egyszer. Valójában persze nem vadonat új, de pár éves, végig szervizelt, törésmentes gép volt. Bevallom, ez idáig valamennyi autónk közül az volt a legmegbízhatóbb. Szép volt, kényelmes, keveset fogyasztott, jól ment, tele volt mindenféle okossággal. Csak akkor láttam a szerelőmet, mikor a 10000-es szervizre (illetve inspekcióra) kellett vinnem. Valahogy mégsem volt igazi szerelem. Beleolvadt a tömegbe és ezzel együtt engem is beleolvasztott. Nem vágytam rá, hogy az egész világ rám figyeljen, mert akkor valószínű lambó-ajtókat szereltem volna rá, vagy egyszerűen letoltam volna a gatyám a Széchenyi téren. Csupán szerettem volna a saját utamon járni, aminek útvonala persze sokszor megegyezik a nagy massza vonulási irányával. Vonulni a tömeggel egyszerű és kényelmes. Megmondják a célt, ott van a többi ember, amitől védettnek érezzük magunkat, becsukott szemmel, agyat készenléti állapotba kapcsolva hömpölygünk velük némán.

 

Döntöttem. Eladtuk. Nekem kell az, hogy úgy üljek az autómban, hogy közben teli szájjal vigyorogok.

 

Nem akarom, hogy a többség határozza meg, milyen szempontok alapján kell bármit is megvennem, főleg nem egy olyan szent dolgot, mint az autó. Megbarátkoztam már vele, hogy az emberek többsége hülyének néz, ha megtudja, hol építkezem, vagy, hogy milyen autóm van. Kell a Mc Donalds, hogy egy hosszú útról hazafelé sietve, gyorsan csillapíthassam éhségemet, kell a Coca Cola, mert feleségem úgy imádja, kellenek az intelligens mosóporok, mert néha lebüfizem az ingem, de kell kicsit lázadni is, hogy ne érezzem, hogy egy pici alátét vagyok egy gépezetben, amit Nagytestvér működtet.

 

Számomra az autó egy pici mikrokörnyezet, amelybe beülve, becsukva az ajtót kizárom rövid időre a saját rohanó életemet, a sokszor izzadságszagú küzdelmemet a megfelelő egzisztencia megteremtésért. Kiállok picit a tömegből, újraterveztetem az útvonalat és másfelé indulok, hogy végül leállítva a V8-as lúdbőr-generálót ismét csatlakozzak a tömeghez.