Ezt a fájdalmas kijelentést egy autófinanszírozásra szakosodott bank alkalmazottjától hallottam. A kijelentés ráadásul nem most hangzott el, hanem már pár évvel ezelőtt. A helyzetet reálisan látó szakemberek már akkor tudták, hogy válság nélkül is hamarosan reformra lesz szükség a finanszírozás oldalon.
A magukat túlvállalók szép lassan észbe kaptak volna, hogy nincs ingyen új autó 3-4 évente, és nem cserélnek, mert nem tudnak. A piaci átmenet, a forgalom visszaesése pedig egy lassabb folyamat lett volna, mint most megtetézve a válsággal.
A bankok mégis csupán a bevételi oldalt és a piacszerzést nézték erősen, mikor egyre szabadabb hitelfelvételi lehetőségekkel kezdték csábítani az embereket. Egy túl hosszú távú hitel esetén - még akkor is, ha nem 0 vagy 10% az önrész - a tőkerész fogyása oly csekély, hogy az alacsony részletek bűvöletében élő tulaj autója előbb értéktelenedik el, mintsem a hitel nagy része visszafizetésre kerülne.
Egy kis történelemi áttekintés szükséges ide. Nem megyünk vissza túl sokat az időben, csak egy tucat évet. Az akkori új autó vásárló 30% önrésszel kellett hogy rendelkezzen és a futamidő maximális hossza is akkoriban változott 60-ról 72 hónapra. A bankok akkor még önszabályozták a piacot, és a félelmeik, nevezzük úgy, kockázataik, akkor még ezeket a maximális futamidőket engedélyezték. Az autó a teljes futamidő alatt tudta fedezni a tartozás mértékét, a kamatok pedig még bő 30% körül jártak!
Az autófinanszírozásban érdekelt bankok aztán szép lassan kezdék lazábbra venni a gyeplőt. Mindenki nagyobb ügyfélkört kívánt magának, ezért egy könnyebb lett a hitelelbírálat, kedvezőbbek a kamatok, hosszabbak a futamidők. Mivel senki sem akart kimaradni az akkor még bombaüzletnek tűnő buliból, egyre jobban egymás alá ígértek. Nyúltak a futamidők mint a rétestészta, és talán még a bankok saját elemzői sem kongatták a vészharangot az egyre kisebb önrészek láttán. Persze a kereskedők is kitanulták a kiskapuk, megszépített ügyféladatok, önrészek manipulációjának művészetét. Dal, móka, kacagás és tejjel-mézzel folyó Kánaánnak tűnt ekkor az üzletág. A 2002-2005 közötti időszak volt a csúcs. Morbid viccként, az is elhangzott már, hogy akár halotti bizonyítványra is lehet hitel intézni. Tényleg viccbeillő kategória volt az, hogy autóra könnyebb volt hitelt felvenni, akár több milliót is mint egy mosógépre.
A vég közeledtét jelentette a 0% önrész és 120 hónap egyre nagyobb térhódítása. A pofátlanság csúcsa viszont az volt, hogy akadt autószalon ahol még a forgalomba helyezési költséget sem kellet kifizetni. Mely márkák voltak ezek, most nem is érdekes. Az emberek meg egymást hülyítették, hogy micsoda verdákra telik nekik, miközben egyre jobban adósodtak el. A kereskedők jó része is persze úgy tekintett a hitelre vásárló ügyfélre, mint az arany tojást tojó tyúkra, és sokan meg sem említették a hitelek kockázati tényezőit. A vevő minél több hitelt vett fel, annál drágább lett nekik, akár 15-20% jutalékot is ki tudtak préselni a felvett hitelek után. (Itt szeretném megjegyezni, hogy messze nem minden kereskedő volt ilyen mohó! Voltak, akik tartották magukat a kecske is káposzta is elvhez, és ez a visszatérő vevőkör magas arányán meg is látszott.) A pénzintézetekben pedig nem volt meg a kellő erő az összefogásra, hogy maximalizálják az üzletkötés után a kereskedőknek járó jutalékot. Egyre több fronton háborúztak, már nem csak az ügyfelek, hanem a kereskedők kegyeiért dúlt a harc. Az egyszeri vásárló pedig csak a muníció volt a csatában.
Még egy érdekesség, amit nem lát a kívülálló: A modellválaszték bővülésével és az importőrök nyomására a kereskedőknek egyre több autót kellett raktáron tartaniuk. Mivel erre sok esetben nem volt tőkéjük, (sokszor az ingatlanokon is hitel volt még) itt is banki segítséget kellett igénybe venni. A bankok előre leszerződtek hát velük, mekkora éves hitelkihelyezést vállalnak be, és ennek megfelelően adtak készlethitelt. A készlethitel akár kamatmentes is lehetett, ha a kereskedő kellő mennyiségű üzletkötést vállalt be előre, vagy akár kizárólagosságot ígért az egyik banknak. A baj itt is a deviza alapú hitelekkel jött, mint a kisembernél. A kereskedő vett egy autót, pl. 100 Forintért, és eladta volna 105 Forintért, de nem tehette, mert a banktól kiváltani 120 Forint lett volna. Hoppá! Van kereskedő, van vevő, van autó, és még sincs üzlet! Bizony ez is megtörtént a mostani válságban.
Talán lehetne még lefejteni rétegeket a hagymánkról, de ugye ez már eddig is elég büdös?
A cél nem az volt ezzel az írással sem, hogy kinyomozzuk ki a bűnös abban, hogy ez lett a helyzet. Inkább csak az összefüggésekre kívántam némi rálátással szolgálni.
Beszóltak