Egész régen (talán hajdanában-danában), mikor még csupán egy magyar nyelvű autós műsor volt kicsiny országunkban Dömsödivel és a kis 500-as Fiattal a háttérben, mikor még Winkler és Karotta is a turbórágó képeit gyűjtögette és Répa Katát is jobban érdekelték tinédzserkori pattanásai, mint a remek úttartás és a peres papucsok, szóval réges-rég volt egy teszt, ami nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Egy Tavriát kapott az akkori autós műsor próbára és a tesztút végén döbbenten tapasztalták, hogy bizony folyik a fékolaj, a szinte nullkilométeres tesztautóból. Ekkor még épp, hogy csak megcsapott az autóbuzéria kellemesen édeskés levegője, hogy később majd jó mélyeket szippanthassak bele, de egy dologban határozottan biztos voltam, nekem ilyen autóm sosem lesz.

Aztán történt valami, ami amolyan keserédes módon mégis csak összehozott ezzel a pokoli járgánnyal.

Nagymamám nővére meghalt. Nagymamám, mint az legközelebbi hozzátartozója örökölt mindent. Ingatlant, ingóságot és egy autót. Engem kért meg, hogy hozzam el, mivel én lennék az egyedüli ember anyámék családjában, akinek jogosítványa van. Izgatottan kérdeztem a nagyit, mégis miféle járgányra számítsak. Nehezen tudtam bármit is kiszedni belőle, hisz csak olyan dolgok ragadtak meg benne, hogy pici, piros 3 AJTÓS és T betűvel kezdődik a neve. Netán Toyota? Nem, az biztos nem. Akkor? Talán V betű is volt a nevében. Kétség sem fért hozzá, hamarosan egy Twingoval fog bővülni a családi flotta. Izgatott voltam, így elindultam becserkészni a vadat. Lázasan kerestem a parkolóban a piros Twingót, de nyomát sem láttam. Gyors telefonos segítség, hátha rossz helyen vagyok. A koordináták stimmeltek, de csak nem láttam Twingot. Láttam viszont valamit amitől hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Egy autót, ami pici is, piros is, 3 ajtaja van és a T ill. V betű is szerepel a nevében. Nem igen akartam elhinni, hogy tanult, komoly emberek Tavriát vesznek, de hát az öregek olyan furcsa dolgokat tudnak csinálni. Amíg meg nem kaptuk az iratokat, szinte aludni sem bírtam. Aztán végül egy napos délután ott álltam a Tavria mellett kezemben a forgalmival a szervizkönyvvel és a kulcsokkal. Nem mondanám, hogy túlságosan boldog voltam pláne úgy, hogy én úgy tudtam, hogy egy Twingot kellett volna örökölnünk. Viszont hajtott a kíváncsiság. Milyen lehet az az autó, amiről annyi rosszat hallottam és olvastam. Vajon tényleg egy rakás szar, vagy csak mi felejtettük el az elektromos kütyük korában, hogy egy egyszerű autóval is lehet közlekedni. És akkor betoltam a zárba a kulcsot...

...És akkor betoltam a zárba a kulcsot. Persze nem tudtam elfordítani. Próbáltam másikkal, majd végül találtam egyet ami leginkább egy nyers kulcsra hasonlított. Ez végül is nyitotta az ajtót, így folytathattam felfedezésemet az utastérben.

Beültem a kormány mögé és egy megszokott mozdulattal a hátsó ülésre hajítottam a táskámat. Ezt a mutatványomat az autó két pontra értékelte, első körben a vezető ülés háttámlája tört el a jobb oldalon, majd amikor a táskám lehuppant a hátsó ülésre hirtelen jelentős mértékben megnövekedett a szálló por koncentrációja az utastérben. Miután kiköhögtem a légzőszervembe jutott port, megkezdtem az ismerkedést az utastérrel.

Ránézésre a műanyagok nem tűntek olyan borzalmasnak, mint amilyet vártam. Sehol egy repedés a műszerfalon. Nocsak. Az ülés kárpitja kritikán aluli. A széleket valami iszonyatos műbőr fedi, amely szinte mindenhol el volt repedve, ahol pedig nem műbőrt találunk, ott valami irgalmatlan módon bökős, az első porszívózás során rögtön szétfeslő szövet van.

Aztán elkezdtem sorra venni a különböző alkatrészeket. A belülről állítható tükrök igen szűk határok közt szabályozhatóak, természetesen csak addig, amíg le nem törik az állító fül. Nekem sikerült rögtön a jobbos tükör kis karját letörnöm, pedig esküszöm finom próbáltam lenni. Hamar rájöttem arra is, hogy a tükröt más nem tartja a helyén csupán a belső állítókar. Kiszálltam hát és bedobtam a csomagtartóba a lesett tükröt.

Visszaültem és folytattam az ismerkedést. A kormányon középen a duda található, melyet némi szikszalag tart a helyén. Úgy látom másnak is szétesett ez-az. A kormánykapcsolók a nagy orosz testvér sémáját követik, jobbra az ablaktörlő, balra az index, alatta a refi kapcsolókarja található. Bal oldalon, a műszerfalon van még négy kapcsoló a hátsó ablaktörlő, a világítás, a ködlámpa és az elakadásjelző. A műszeregység egy sebességmésőből, egy hőmérséklet visszajelzőből, egy tankadóból és pár ellenőrző lámpából áll. Slusszkulcsot a bal oldalon tudjuk belegyömöszölni a gyújtáskapcsolóba, jobb oldalon ,pedig a szivatót működtethetjük.

Megpróbálkoztam az indítással. Rövid köszörülés után életre kelt a hónapok óta nyugvó szerkezet. A motornak egész kellemes hangja volt, szép egyenletesen járt és a gázadásokra vidáman pörgött fel. Gyorsan indulás előtt végignéztem, minden lényeges dolog működik e. Világítás rendben, idex balra OK, jobbra picit szorgalmasabb. Kiszálltam és körbejártam. A jobb első izzó nem villogott. Megpróbáltam kinyitni a motorháztetőt, de a nyitó kar szintén a kezembe maradt. Egy jól irányzott rúgás az indexre és lám működött. Ekkor már kellőképp izgatott voltam, mert lassan el kellene indulni az autóval.

A váltóra pillantva picit feloldódtam és mosolyra húzódott a szám. Gondolni sem mertem rá, hogy találok 5. sebességet a váltón, arra meg pláne, hogy rögtön a 4. mellett. Szinte láttam magam előtt az ukrán tervezőket, akik az este elfogyasztott vodkától másnaposan kitalálják azt az úri huncutságot, hogy az 5. helyére tegyük a hátramenetet és a rükverc  helyére pedig az 5.-et. Biztos megszokható, az azonban kevésbé, hogy a váltó működése finoman szólva is kaotikus. Első alkalommal az embernek gőze sincs róla, épp melyik fokozatot kapcsolja. A rükvercet csak több napi használat után sikerült kapcsolnom, így próbáltam kerülni az olyan helyzeteket, amikor tolatnom kellene. Nem csak a világ legostobább váltókiosztása cím lehet a Tavriáé, de a világ legócskább váltójáé is.

Menet közben folyamatosan érik a különböző ingerek az embert. A csapnivaló passzív biztonság miatt úgy tűnt az ukránok különböző provokátorokat építettek az autóba. A mechanikus zörejek állandó útitársaink, melyek segítenek, hogy ne lankadjon a figyelmünk. Az, hogy a motorzaj szinte csillapítatlanul érkezik az utastérbe nem meglepő egy ilyen árszintű autónál. A kormány és a futómű felől érkező durva mechanikai zajok azonban már inkább aggasztóak. Egész utamon éreztem a Damoklesz kardjának suhogásától keltett légörvényt a fejem felett. Az első fékezéskor lepergett előttem a már említett TV műsor, melyben elfolyt a fékolaj. Reméltem, hogy egyedi eset volt, mert indulás előtt nem figyeltem a szintet. A fék szerencsére fogott. Érződött rajta, hogy egy szabályozást, vagy egy dobcserét nem venne rossz néven az autó, de lényegében a fékhatás kielégítő volt. A kormány szervo nélküli, azonban így is könnyű a megfelelő ívre terelgetni vele az autót. Az már elsőre látszik az autón, hogy nem kanyarvadász élményautónak tervezték, mivel rendkívül nagy a hasmagassága. A futómű amolyan se nem lágy, se nem kemény, ha mégis választani kéne, inkább lágynak mondanám. Picit talán billegős is az autó, de igazából sosem volt merszem tempósabban venni vele egy kanyart.

Az 1100 cm³-es elöl, keresztben elhelyezett motor kellemesen mozgatja a könnyű karosszériát. Talán ez az egyetlen pontja az autónak, ami picit jobban sikerült, mint a többi egység. Városi közlekedéshez megfelelő az ereje és még arra is volt benne kellő tartalék, hogy három megtermett kőművest a meredek makadám hegyi úton az építkezésünkre szállítsak.

Persze a hátul ülőkkel koránt sem bántak bőkezűen a tervezők, de az autó méreteit figyelembe véve egész ügyesen megoldották a hátsó lábtér és a még használható méretű csomagtér elosztását. A csomagtér rakodó pereme elég magas, így pakolni nem épp egyszerű feladat bele, de szerencsére a hátsó üléstámla előredönthető, így két személlyel, ha TV-t nem is, de jó pár nagyobb dobozt elszállíthatunk. A kalaptartó egy vászondarab, amit kifeszíthetünk az üléstámla és a rakodónyílás közé. Nem túl elegáns, de legalább valamennyire takarja a csomagtér tartalmát.

A csomagtérben a kötelező felszerelések közt találtam egy vontatókötelet is, rossz nyelvek szerint a Tavriáknál, egy közúti igazoltatáskor ezt is kérheti a rendőr az elsősegély doboz és a háromszög mellett.

A karosszéria erős korróziója szintén gyenge pontja a Tavriáknak. Az általam használt példány egészen jól ellenállt az oxidációnak, rozsdásodást csupán a bal első sárvédőn és a csomagtartó pereménél találtam, valamint az utastérben terjengő diszkrét benzinszagból arra következtettem, hogy az üzemanyag tartályon is elindult a folyamat.

Összességében nem olyan rossz autó a Tavria amilyennek elsőre gondoltam. Tény persze az is, hogy egy igazi borzadálynak képzeltem és csak ahhoz képest nem rossz. Az együtt töltött 1 hónap alatt  kb. 500 kilométert autóztam vele, többnyire egyedül és csomagokkal megpakolva. Végül is elvitt mindenhova, nem hagyott ott sehol és beérte kb. 7 liter benzinnel 100 kilométerenként.

Úgy gondolom egész kedves családi kisautó lehetett volna belőle, ha nem ilyen szellemben és körülmények közt gyártják. A felhasznált anyagok minősége csapnivaló, rengeteg helyen átgondolatlan a tervezés és a kivitelezés is kritikán aluli. Ha valaki ki tud fogni egy jól karbantartott példányt, és nem zavarják a fent leírt hiányosságok értékelni fogja, hogy szinte bárhol elmegy az autó, városban viszonylag fürge és 4 ember, ha picit szűkösen is, de elfér benne. Arra viszont készüljön, hogy legjobb barátai közt nemsokára egy autószerelő is feltűnik majd.