Emlékezzünk meg szeretteinkről e napon, kik nincsenek már közöttünk, de velünk vannak.
E helyre kiemelem közülük azokat, kik autofilségemet elindították, vagy tevékenyen hozzájárultak kialakulásához.

Anyai nagyapám, nagy példaképem midőn első új autóját átvehette végre az akkoriban mindenható MERKUR-nál, el is nevezte átvétele névnapjáról Melániának, lévén aznap 1976 január tizedike. Akkora becsben tartotta, hogy garázst épített "Neki". Mindent megadott, mit egy autónak akkoriban lehetséges volt. Ragyogott a mustársárga, vígan dalolt a motor, elvitte bárhova, bármilyen körülmények között. Ez a kép nem Melániáról ( ZK-75-99 ) készült, a szín stimmel :

Atyai nagyapám annyira szerette korai 1200-es Zsiguliját, hogy angyalföldi lakhelyének ellenében a Rózsadombon bérelt "neki" garázst. Bőrkesztyűben vezette (lehet köveket dobálni, jól állt az Öregnek) és volt egy kereszteződés a Vajda Péter utcán, ahol mindig visszarakta kettesbe, ott szoktam meg a motorfék hangját (fiatalabbak kedvéért elmagyarázom, mikor gyermek voltam, a lámpák kivételével nem nagyon késztette fékezésre a sofőröket más akadály).

Kedves Olvasó !
Biztosan van hasonló, egész életre meghatározó élménye gyermek vagy fiatalkorából olyan hozzátartozójával, ki már az égi autófil mezőkön rajong a gépzsírszagú, letűnt modellekért, melyekért életünket odaadnánk, kérem, osszák meg velünk, tegyük tiszteletünket előttük ma, Mindenszentek napján, avassuk saját szentjeinké őket!

Messze otthonomtól az emlékezés nehéz. Szerencsére (vagy pechemre) nagyapámon kívül nincs is tán senki családomból, aki kapcsolódna benzin- és négykerékimádatomhoz. Papa kőkemény ember volt. A világháborúban partizán, harcolt a Duklai-hágón (a visszavonuló németeket itt csapták szét a csehszlovák félreguláris alakulatok), volt is egy snassz tetkó az alkarján, bírtam az öreget már gyerekként is. Majd rendőr lett és a megyei rendőrkapitányi posztról vonult nyugdíjba. Kettőötvenes perákon nyert motorosversenyt, valahol a bekeretezett oklevél is megvan még a garázs falán. Ja, és nem beszélt sokat, mert nem kellett neki. Az első, ami bevillan, az az 1600-as Lada, intarziás kormánnyal, fatapétával, akkoriban durva gépnek számított, ment, mint a hétszentség. Garázsban állt, vigyázott rá az öreg, óvatos sofőr volt. Aztán egyszer éjszaka elaludt és hetvennel beparkolt az erdőbe, kutya baja sem lett, de az autó ment a telepre. Aztán jött a barna Spartak, csontfehér belsővel, kormányváltóval...
De Papa elment, már mintegy 10 éve. Hiányzik is mindenkinek, jó ember volt.

Ennyit a családról. Én ilyenkor azonban emlékezem azokra is, akik gyermek- és serdülőkorom nagy bajnokai és példaképei voltak. Csak egy pár név, ami hirtelen eszembe jut:
Michele Alboreto, a kampósorrú kis fekete olasz, aki Jean Alesivel együtt a Ferrari legnehezebb éveiben szinte összenőtt számomra a vörös csapattal.
Elio de Angelis, akit gyermekkoromban neve miatt szerettem meg.
Persze a zseniális Ayrton Senna, gondolták volna, hogy már 14 éve történt? Nagyon megrázott a hír, a mai napig hiányzik a Forma-1-ből. Egy olyan ellentmondásos mégis eszméletlen bátor és mesterien, zsigerből zseniális versenyző. Nem összeizzadt-gürizett tudással nyerő, hanem génjeiben kódolt tehetséggel nyerő ember.
Csakúgy, mint Colin McRae, aki mindig mindent megtett, sokszor gyorsabb volt, mint az auótja, imádtam a stílusát.
Túl sok név, túl sok emlék...Kesjár, Ratzenberger, a MotoGP szamurája, Norifumi Abe és legvégül a szívemhez nagyon közel álló lengyel Janusz Kulig, aki egy hibás fénysorompó miatt veszítette életét 2004-ben. Őt többször is láttam, óriási tehetség volt és szerény ember a paddockban. Minden esélye megvolt arra, hogy WRC világbajnok legyen.
Nem így lett. Emlékezzünk...omm