Ezerkilencszázkilencvenkettő.

Hét éves vagyok.
Koromhoz képest igen előrehaladott autóbuzisággal vagyok megfertőzve, köszönhetően a csehszlovák autósújságoknak, tévéműsoroknak, autóállománynak és a külföldi rokonaimtól kapott autókatalógusoknak.
Novemberi délután, már kicsit csípős hideggel.
A házunk előtt megáll egy - a hang alapján számomra ismeretlen - autó. (A házban lakó autótulajdonosok kocsijait motorhang és ajtócsapódás alapján is meg tudtam különböztetni).
Szokatlanul mély tónusú hangja van, mintha egy kisebb teherautó lenne.
Csöngetnek. Szaladok az erkélyre, hogy megnézzem ki az, és nem utolsósorban megnézzem a szokatlan hang forrását. Anyám utánamkiabál:
- Ne próbálj papucs nélkül kimenni!
Természetesen a szülői felszólítás - egyik fülön be másikon ki.
Kilépek és a hideg korlátba csimpaszkodva meglátom a házunk előtti parkolóban életem első valós Mercedesét.

Kavarog fejemben az összes eddig látott Merci fénykép, Dallas momentum, míg észreveszem hogy az autó mellett családunk egyik jó ismerőse, Feri bácsi áll. Látja hogy le vagyok nyűgözve, rámkacsint:
-Lejösz, megnézed?
-Persze. - felelem, és már a balkonajtó-függöny-sötétítő drapéria (dekoračka) rendszer akadálymentes eldolgozásával bajlódok. (A balkonajtó fölső pléhezése beleakad a függönybe, mert a nehéz drapéria rányomja.)
Kabát, cipő. (Gyors belelépéssel a cipő hátsó részének teljes szétgyúrása - egy cipőkészítő mester sírva fakadna ha látná...)
Bevágom a bejárati ajtót, hármasával lerombolok a lépcsőn, Kilépek a novemberi hidegben a ház elé, és meglátom az autót.
Fehér, hosszú, króm, Mercedes jel, recés hátsó lámpák, lefelé konyuló kipufogóvég, dízelkotyogás, tükörüvegek - a gyermeki agyam befogadóképessége komoly sávszélességgel dolgozik.
Minden eddigi autó emléke átértékelődik. Körbejárom, a Feri bácsi nevet:
-Be se ülsz?
Felcsillan a szemem, majd megfogom a hátsó ajtó kilincsét, és beülök a hátsó ülésre. Olívazöld belső tér, decens Wunderbaum illat, a hátsó ülés rugói sezlonyszerűen ringanak alattam. Nem jutok szóhoz a gyönyörűségtől... Króm ajtókilics, krómcsíkos könyöklő.

Feri bácsi hátraszól:
-Gyere üljél be előre, megyünk egy kört.
Átülök előre, az ajtót természetesen csak harmadikra sikerül rendesen becsuknom, mert a megilletődöttségtől nem merem "rendesen" bevágni. Csönd van, a 240-es dízel motor megnyugtatóan és diszkréten kotyog, szinte el sem hiszem, hogy jár. Feri bácsi megengedi hogy kipróbáljam, és tényleg egy ujjal tekerhető a szervókormány. Automata váltó D-be kattint, (PRNDSL - kitörölhetetlenül beleégett a memóriámba), és a Merci méltóságteljesen, szinte hajószerűen megindul, a házunk előtti idegesítő gödrök - amiken a Skodák nagyokat nyekkennek, most kisimulnak. (Nem mintha érdekelnének a gödrök, az autó belsejének "szkennelése", motorhang, illat, színek, krómok, kapcsolók harmóniája teljes mértékben leköti a figyelmemet.)
Villanyrendőrhöz közeledunk, legnagyobb meglepetésemre Feri bácsi hozzá sem nyúl a váltóhoz.
- Látod, csak állok a fékpedálon, és amikor zöld lesz akkor csak leveszem a lábam róla.
Zöld, mellettünk egy Skodában valaki keresi az egyest, mi már csak a visszapillantóban látjuk. Nézem ahogy a szokatlanul nagy betűvel írt számokon kúszik felfelé a sárga sebességmérő mutató. Feri bácsi betol egy Earth Wind Fire kazettát, és a hangszórókból megszólal: - Do you remember, the 21st night of september?

Nem emlékszem, mit csináltam 1992. szeptember 21-én, de az biztos hogy arra a novemberi délutánra életem végéig emlékezni fogok, ugyanis akkor menthetetlenül masszívan megszerettem a W123-as Mercedest. Sőt, az utóbbi időben egyre gyakrabban járok a mobile.de-re, de csak fehér 240 D és automata érdekel ... :-)

Tovább - második rész