Autósportban a mai napig legfontosabb tényezők a tapadás, egyensúly és sebesség. Ezen tényezők összehangolásában rejlik a siker kulcsa, szorosan függnek egymástól, óvatosan kezelendő bármelyik értéke. Tudták ezt régebben is, bár először a sebesség született meg, majd a tapadás került az érdeklődés középpontjába, ami felszínre hozta az súlyelosztás elhanyagolhatatlan jelentőségét. Történelem során láttunk erre egész kézenfekvő, logikus megoldásokat de az igazi nagy durranásra a 70-es évek végéig várni kellett.

Tyrrell P34

1976-ban a Tyrrell P34 volt az a versenyautó, amelyik extrém de mégis a legegyszerűbb megoldást választotta a tapadás növelésére - légellenállás csökkentésére - és egyben a gumik kímélésére: dupla tengelyt használtak az első futóműnél. Ami aztán felvetett milió és egy más problémát - fékek hűtése, kicsi gumik, hosszabb autó -, de több kevesebb sikerrel működött ez elképzelés. Voltak akik hasonlóképp gondolkodtak, csak a duplázást a hátsó traktusban képzelték el, ki így (Ferrari 312 T6), ki úgy (Williams FW08D).

1946

Ferrari 312 T6

Williams FW08D

Persze voltak olyanok is akik a kerekekhez nem nyúltak, a jobb egyensúly és a gumik érdekében a fülkét helyezgették ide-oda. Ezek a próbálkozások leginkább a döntött oválpályákon, fix menetirány mellett voltak kiszámíthatok. A mai Indy futamok bizonyítják, nem ez volt a jó megoldás.

Lehet, hogy ez lett volna, ha az ideiglenesen farigcsált szabályok meg nem ölték volna ezt a fantasztikus projektet. Létezett Amerikában egy bizonyos "Supermodified" kategória, mely szabályaival szabad(abb) kezet adott a tervezőknek fantáziájuk kiélésére. Ennek a versenyformának a központja New York-ban volt az Oswego Speedway oválpályán, ahol egy bizonyos Kenny Reece gondolt egy nagyot és a Tyrrell (neki) visszafogott tervein túl, mert nagyobbat álmodni. A kezét viszont kötötte egy fontos szabály, négy kerék kell az autóra. Lehet ebből forradalmit és mellette jót is alkotni? Lehet!

Gyakorlott építőként már nem az alapokról kellett indulni, végy egy könnyű csővázat és rakjál bele egy goromba teljesítményű V8-ast receptet követték. Kenny nagyon jól tudta, hogy ez az irgalmatlan teljesítmény zabálja a gumikat, leginkább a bal elsőt. A fix menetirány miatt tervezhető volt a centrifugális erő iránya, ezért a bal első kereket oda rakta ahol a legnagyobb szükség volt rá, jobbra, harmadiknak. Beszarás, két legyet ütött egy csapásra. Bal oldalon értelemszerűen a kerék középre került a 850 lóerős Chevy blokkal együtt így hozva egyensúlyba a testet. Súlypontot megtartván a két középső kerék volt meghajtva és az első, hátsó kerék pedig kormányozva, zseniális!

Tim Richmond volt az a pilóta aki bevállalta ennek a rakétának a tesztelését, egy abszolút idő megdöntése után - amikor is 200 mph sebességgel száguldott, rendkívül pozitívan vélekedett a versenyautó tulajdonságairól. Ez a sebesség messze túlmutatott kategóriáján, csírájában fojtották el (konkurencia és a szövetség által) a további finomítgatásokat, hősünk csalódását nem leplezvén feldarabolta a járgányt, ezért csak néhány fénykép árulkodik arról, hogy létezett.