Olvastam minap a Totalcaron ezt a szerencsétlenül járt tojásdobáló fiatalembert, és elgondolkodtam rajta, hogy elnézve a hazai állapotokat, nem vagyunk messze ilyen esetek hazai bekövetkeztétől. Családi gondokkal, munkahelyi stresszel terhelt, végletekig a kapitalizmus által kizsigerelt idegroncsok róják az útjainkat, időzített bombaként halkan ketyegve.
Jópár éve történt, sokat emlegetett eset, az ominózus Trabantos, aki lelőtt egy kamionsofőrt, mert az szerinte leszorította. Vajon csak ennyi volt? Vagy az évek hosszú sora alatt elszenvedett, és lenyelt megaláztatások utolsó cseppje volt az a figyelmetlen sávváltás, aminek következtében elhúzta az elsütő billentyűt? Lehet, hogy közben hurkanyakú BMW-sek jártak az eszében? Vagy a szomszéd nyugdíjas, aki mindig túl közel áll hozzá a parkolóban a Thaliával? Vagy a postás, aki a feleségének mindig kétszer csenget?
Biztos van mélylélektani válasz a kérdésekre, de ebbe ne menjünk bele. Csak nézzünk magunkba, hogy hasonló helyzetekben hogyan reagálunk mi magunk! Állítólag az elfojtott agresszió tör utat magának ilyenkor. Valaki megelégszik némi kiabálással, valaki szeret kiugrálni az autóból, és egyre többen a kiugrás után már gázpisztollyal hadonásznak.
Miért? Megoldódik ettől valami? Továbbra is áll a forgalom, és a nézelődők miatt egyre valószínűbb, hogy később tudjuk csak folytatni utunkat. Ha rendőrt hívnak, akkor pláne ott rohad ránk a műanyag kasztni. Arról nem is beszélve, ha valaki 19-re lapot húz, és egy nagyobb, erősebb kutya ugrik neki, akkor a kórházi koszton sínylődve gondolkodhat tettei helyességén. Ahelyett, hogy egy feszültségcsökkentő legyintéssel túltennénk magunkat a dolgon, hallgatnánk tovább a Dire Straits CD-t, és szarnánk a körülöttünk lévő kollektív elmebajra.
Ez így még viccesnek tűnik...
De hiába beszélek én ilyeneket, mikor én magam is a kiugrálók népes táborát gyarapítom. Bevallom, leírom, vállalom. Egyszerűen az emberi bunkóság olyan méreteket öltött székesfővárosunkban, amit nem lehet egy legyintéssel elintézni. Mikor a fekete pdtdi taxi bevág elém a reptér közeli lámpa előtt, akkor még nyugodt vagyok. Mikor ugyanaz a taxi a Hungárián már hatodszor cikázik át előttem keresztben, akkor már nem őszinte a mosolyom. Ha ne adj Isten a sárgára váltó lámpánál fékezni merészelek, akkor 100%, hogy dudálni fog mögöttem. Ilyenkor szoktam nagyon helytelenül hátrasétálni, és megérdeklődni, hogy van-e valami probléma. Általában nincs. Viszont akkor nem értem a dudát. Pedig az én magatartásom is generálhat ellenséges megnyilvánulást az arra fogékony személyben. Találkozik két ilyen hülye, és kész a baj.
Megoldás? Több is lehet. Ha én csendben üldögélek a kis nyugizenémet hallgatva, és letojom a mögöttem dudálót. Hátha agyvérzést kap amiatt, hogy nem reagálok a feldobott labdára. Viszont ha erős agyi ereket örökölt kedves szüleitől, akkor megeshet, hogy passzív magatartásom további cselekményekre sarkallja a drága embert. Aki a lámpánál hátulról dudál, az a zöld jelzésre tuti kövérgázzal indul, és akár a másik élete árán is kikerüli a számára tohonya lótojást. Látunk ilyet gyakran. Mint a hétvégi gázolás, ahol a kanyarodó sávban előző bajor csoda elöl elfogyott az út, és becsapódott a buszmegállóba. Két vétlen embert juttatva a közismerten nem túl rózsás magyar egészségügy ölelő karjaiba. Bezzeg a személyiségi jogait ismerte a paraszt...
Másik megoldás, ha finoman jelezzük nemtetszésünket. Hogyan? Dudával? Pont ezen háborodtunk fel magunk is az imént! Mutogassunk? Félreérti, átlő, over. Legjobb esetben is a következő lámpánál kiszáll, és ő jön hozzám. Kezében egy ukrán csontozókéssel.
Megoldás továbbra sincs. Ugyanis a saját maga hibáit nehezen ismeri el mindenki. Ugye ismerik a régi viccet, hogy mi az, amihez minden férfi tökéletesen ért? Az autók és a foci. Na, ja. Látszik is mindkettőn. Főleg kishazánkban.
Kedvenceim azonban továbbra is a bevásárló központok parkolóinak gladiátorai! Egy üres helyért komplett családok esnek egymásnak, anyák tépik egymás haját, miközben az apák egymást gyepálják az olajos aszfalton. Szép példa ez a felnövő következő generációnak, akik a biztonsági gyermekülés óvó melegéből szemlélik az eseményeket! Tényleg nincs két percünk arra, hogy kicsit távolabb álljunk meg, és esetleg sétáljunk picit? Hiszen a mai, fotel alakú gyermekeink úgyis csak a heti egy testnevelés órán mozgnak! Mondjuk ha apuról vesznek példát, akkor felnőve legalább ez a heti egyszeri aktív mozgás megmarad... Ámbár ennek személyiségfejlesztő hatását nem nagyon fogják elismerni.
Most pedig mindenki vegye elő Michael Douglas 1993-as filmjét, az Összeomlást, és nézze meg. Gyakran a dugó csak az utolsó csepp, és nem tudhatjuk, hogy ki, hol tart...
Beszóltak