Feri nem az a bonyolult fickó. Egy dunántúli kisvárosban él, takaros ház anyósék mellett. Építészmérnök a lelkem. Műszaki ember létére, a téglán, a fán, és a betonon kívül a technológia mint olyan nem nagyon fogja meg. Ő az a típusú ember akinek ha a melóhelyen táblázatot kell gyártani, akkor először több napi munkával papírra veti az 500x1200 cellás táblázatot, majd valakit megkér hogy gépelje be. Ő az aki az e-mail címeit is a noteszében tartja, az Outlook helyett.
Szóval a Feri az ilyen. Az autóval, mint műszaki cikkel sincsen másképp, számára csak egy eszköz az A-ból, B-be való eljutás leküzdésére. Nem igazán van képben a motorban zajló folyamatokkal, a működés szükséges feltételeivel, illetve a cégnél szolgáló jó képességű Polar White Renault Clio 1.5 dCi-k korlátaival.
Ferenc testvér elmúlt két hetének kalandjai következnek most, a történet bizonyos részletei szájról-szájra terjedtek – de egyes részeinél szem, és fültanú voltam -, így valószínűleg nem minden felel meg tökéletesen a valóságnak, de bizonyosak lehetünk benne, hogy nagyon közel járunk hozzá, mert a történetünk VALÓBAN MEGTÖRTÉNT eseményeken alapul, amik a múlt héten játszódtak le.
Ferencünk álmos reggelre ébredt...
...táskás szemeit dörzsölgetve megjelent a mindennapi rémség, az épülő új autópálya poros, kopár építési területe. Mindennapi csatáit vívta itt, ezen a perzselő, száraz harcmezőn.
Kitámolygott a fürdőbe a napi alapjárat beállításának első állomására, a tus alá. Frissen szellemmel, de sajgó tagokkal indult el a 6 órai koffein input felé, majd szaporán lépkedve kapta magához a hű – de lógó belű – társ slusszkulcsát. A kertben lépdelve a bokrok mögül elősejlett a Renault matt sziluettje. A jobb oldali ülésre épp bedobni készült a táskáját, de az ajtó nem nyílt. Na, ez a nap is jól kezdődik!
Késésben volt. Bedobta a táskát balról, behuppant a műszálas ülésbe, és indítózott. Hosszas nyektetés után, csörögve kelt életre a motor, nagyobbacska koromfekete füstfelhő kíséretében. Kitolatott, majd hidegen jól odalépett a remegő szerkezetnek. A váltás nehézkesen ment, zajos volt, de sietni kellett.
Már közeledett a megbeszélt reggeli találkozóra, leereszkedett egy katlanba az épülő híd lábához. Rémlett, hogy a másik oldalon van egy feljáró, nekiiramodott hát. Elporzott a reggeli fényben fürdőző szürke betonoszlopok között, majd megtorpant. Ott állt előtte a meredély. Valóban felhajtó volt, de ezt nem személyautónak szánták. Viszont nincs mit tenni, késésben van - nem fér bele egy időigényes kerülő - nekivágott hát.
A kerekek süppedve feszültek neki a homoknak. A váltókar idegesen ugrált, a remegő váltó tépte a kart. Égett a kuplung, és ekkor hősünk kettesbe tette a haláltusáját vívó autót. Ekkor hatalmas csattanás hallatszott, a kocsi megtorpant, a pilóta verejtékező homlokkal nyomta tövig a gázt, de a kocsi csak gurult. Ferenc idegesen taposott a fékbe, a kocsi megpördült, majd egy hatalmas porfelhő mélyén lelt végső békességet.
Bús barátunk – miután a por elült, és szabadulhatott a váltókarját búsan lógató halott gép beléből – a homokban fekve, prüszkölve konstatálhatta, hogy a váltó leszakadt...
...amikor az óra megcsörrent, undorral nyomta le. Zúgó fejjel ébredt, az irtózatos tegnapi nap emlékeivel a koponyájában. Letudta a reggeli rutint, és rohant ki. Megkapta egyik kollégája 500 km-es szolgálati gépkocsiját. Ohh, végre, egy makulátlan Campus modell.
Vidáman száguldott ki a munkaterületre, élvezte a hibátlan technikát, a finoman szóló rádiót, a két mókás reggeli műsorvezetővel, a precíz szerkezetet. Már a tegnapi helyszínen is túljárt, és a tegnapi eső nyomait kerülgetve tört előre. Szép reggel volt, sütött a nap friss levegő, és épp megszólalt a szám, ami akkor szólt amikor a feleségével megismerkedett.
Feltekerte a rádiót, lehúzta az ablakot, és mint aki felhőket kerülget tekergette a kormányt, és énekelte kihajolva az ablakon a nagy slágert. Élvezte hogy belekap a szél a hajába, és frissít a reggeli levegő. Na akkor látta meg a hatalmas tócsát, ami az út teljes széltét átfogta. Boldogan adott gázt, és nevetett amikor az arcába csapott a víz. Abban a pillanatban amikor a tócsa közepére ért, teste előre csapódott, és a hajáról a motorháztetőre zuhanó vízcseppekben gonoszan villant meg a nap fénye ahogy millió apró üvegszilánkká robbantak a hófehér géptetőn.
Feri körbe nézett, és megdöbbent. A kocsi egy 40 cm mély "tóban" állt. Némán. Idegesen indítózott, egyszer, kétszer, háromszor. Semmi. Ismét megjelentek az ismerős gyöngyöző cseppek, gyűrődő homlokán. Végre elindult, épp kijutott, amikor a motor ismét leállt, és a dugattyúk többé nem mozdultak. A görbén feszülő hajtókarok többé nem tudták megmozdítani őket. A hengerekben nyugvó apró tengerszemeket, többé nem szennyezte gázolajjal a vizet...
...Pénteken hajnalban már nem akart felkelni, alá tettek egy régebbi kocit, az utolsó nélkülözhetőt, bár igényelt némi átszervezést. Tus, kávé, puff, csatt, hupp, csatt, nap lezúz. Négykor még beugrott az irodába. Már nagyon hétvége volt, várták otthon, nagyon idegesítette a felszedett sár a kerékdobban, de nem állt meg letisztítani, majd letisztítja a Tomi, úgyis annyit csesztette a kocsi miatt. Időben itt van, odaadja a kulcsot, pattan a bringára, és huss haza.
Útban a kocsihoz le kellett nyelnie a kocsi épsége felől bizalmatlankodó gyerek hülye poénjait, és akkor, ott, sötétbe borult a világ. Egy óriási szög lógott ki a hátsó kerékből. A külső tükörfényes hegye nevetve mosolygott rá, miközben a sárvédő ív maradékának darabjai lógtak szája szélén...
...ilyen nincs.
Beszóltak