2003 tavaszára családos ember voltam. Feleségem és két kicsi lányom feje felől épp egy hónapja adtam el a lakást. Kisebbik lányom egy hónapos volt még csak. No, nem őrültem meg jobban, mint amilyen alapjáraton vagyok, pontosan ekkor terveztünk belevágni egy komoly dologba. Sikerült egy telket vennünk és az építkezéshez szükséges induló tőkét fedeztük a lakás árából.

A balga, reménytelenül autófíl ember persze ilyenkor is elolvassa a hirdetéseket és bizony a szem megakad a rég áhított gyümölcs ígérete láttán. Opel Olimpia Record 1959. Csak a rózsaszín neonvilágítást látja. Elvesztem. Pénz volt egy kicsi, amit úgy éreztem, rászánhatok, ezért telefonálásba fogtam. A hirdető egy igen idős korban megboldogult bácsika lánya volt. Az asszonyság nagyon korrekten elmondott mindent a történetről, de a kocsiról nem sok fogalma volt. De mivel egy havi fizetésemet kockáztattam „csak”, ezért további szervezkedésbe fogtam. Tibi barátomat nem volt nehéz beszervezni, könnyen ráállt a benzin, rozsda, olajsár tengelyvonalra. Józsika cimboránk is velünk tartott, tudták, hogy ebből lesz élmény, bárhogy alakulnak is a dolgok.

Otthon ártatlan boci szemekkel előadtam, hogy csak elmegyünk megnézni. Mikor kiderült, hogy a vételárat azért a biztonság kedvéért magammal viszem, édes párom nem mosolygott őszintén, de ismerve a Recordhoz fűződő viszonyomat, nem szólt egy szót sem. Vidám társaságunk délután egy BMW E34 524TD-vel röppent fel Székesfehérvárról Pestre, majd némi keresgélés után rátalált a megfelelő házra. Az Opel egy félig-meddig garázsnak nevezhető építményből mutatta felém csábító fenekét. Bemutatkozás pár szóban, igen, mi szeretnénk megnézni. Mikor a kocsi közelébe értem, szemem előtt nem a reális állapotot bemutató képek peregtek, hanem a gyerekkoromból megmaradt és a jövőbe előrevetített lila ábrándok vegyes halmazának fotográfiái.

Tibi látta rajtam, hogy elvesztem és meg sem próbált felrázni a transzállapotból. Teljesen feleslegesen próbált volna magamhoz téríteni. Józsikával egymásra néztek és beletörődtek sorsomba. A kocsihoz még vagy egy tonnányi tartalék alkatrészt halmozott fel egykori, megboldogult tulajdonosa, melyeket szíves-örömest adnak hozzá, nyugtattak meg. Az alku megköttetett, s mivel a gépkocsin csupán pár hete járt le a műszaki vizsga, úgy döntöttem lábon kíséreljük meg vele a hazajutást. A hengerek nem mindegyike kívánt dolgozni rendesen, de ez csak az igen hepe-hupás utcából kiérve tűnt fel. Az első benzinkútig elvonszoltuk magunkat kettesben – össz-vissz három fokozat van - aztán nekiálltunk. A kerekekbe sikerült levegőt juttatni, a gyertyák megpucolása után már néha ment mind a négy henger. Vételeztünk benzint is, aztán lélekben is felkészültünk. Ekkor már bőven sötét volt, este nyolc után indultunk el a kútról. A BMW ment előttünk, mi pedig igyekeztünk utána. A fék sem állt a helyzet magaslatán, az egykörös rendszert előbb pumpálni kellett egyet-kettőt, mire sikerült a négy fékdob közvetítésével némi lassulást elérnem. A világítás sem volt túl daliás, ennél sanyarúbb már csak az volt, hogy a fűtés, mint olyan nyomokban sem létezett. Félúton Tibor barátomat Józsika váltotta mellettem a jobb egyben. Nem mertem megkérdezni, hogy a fagyhalál réme vagy a „mind meghalunk, mind bennégünk” helyzetet felismerő életösztön vezérelte ki az autóból. József is megtapasztalta e kettőt, mert a Velencei tóhoz közeledve már elértük a félelmetes 80km/h tempót is!

Édes párom ekkor már sejtette, mire számíthat, mert többször hívott, mi a helyzet. Fél tíz után értem haza és állítottam le a verdát a panelház előtt. Másnap új szerzeményemmel mentem dolgozni a munkahelyemre. VW szalon. Volt ott a finoman tenyér a homlok előtt lengetéstől kezdve minden. Ebédszünetben persze a bátrabbak bepattantak mellém és a közeli rétre gurultunk fotózni. A kocsi néha a cégnél állt benn, néha a panel előtt, aztán az építkezés miatt persze egy perc időm nem maradt rá. Mikor ősz végére kiköltöztük, jött velem, most is becsülettel lábon. Mire eljött a tél, fedél volt az ő feje felett is. Aztán szépen felbakoltam. Felbecsültem, mi az, ami menthető, mi az, ami kell feltétlenül akkor is, ha a cél nem az OT minősítés csak egy egyszerű működő veterán autó.

Tibi barátom véleménye : 

Nem szerettem azt az eszelős tekintetet, ahogy a veteránautó hirdetéseket nézte. Aznap valahogy benne volt a levegőben egy családapa(mackó) ámokfutása, valljuk be, a hajlam megvolt rá. Szinte éreztem a fáradtolajos rozsdamarta panorámaablakos körbezárt villám illatát ahogy Barnabás barátom beszélt veterános álma megvalósításáról. Józsika cimboránk is megneszelte a készülődést és már meg is volt a csapat az Opel Olimpia Record megtekintésére. Munka után (akkor még volt az autókereskedőknek is) szépen felöltöztünk, beillatosítottuk magunkat, Barnabás pénzt vett magához és már indultunk is a fővárosba. Hamarosan ott álltunk a garázsnak nevezett épület előtt. És ott volt benne az álom is. Barnabás megpillantotta az előrehaladott korú, kékre mázolt, egykor szebb napokat látott Olimpiát, melyben több fakezű lakatos és fényező szelleme élt tovább, onnantól mi Józsikával már csak külső szemlélők voltunk, az üzlet megköttetett. Havannában egy cefetül betépett Bob Marleyt dúdolgató orrkarikás bantu néger szellemiségét éreztük Barnabás vonzalmán az Opel ezen példányához. És fertőzött is. Végleg elvesztettük minden józan ítélőképességünket és már szinte láttuk is magunkat OT rendszámmal suhanni a gyerekkori álommal. Autószerelő szakmámmal és heveny kalandvággyal félretéve a keréken szállítás elfogadható alternatívának tűnt. Az Olimpia becsületére legyen mondva, hogy út közben csak gyertyatisztításra volt szükség, az öreg vas (oxid) várakozásaimat felülmúlva szépen gurult haza Székesfehérvárra. Egy szakaszon a jobb egyben én is élvezhettem a műszaki vizsga hiánya és a nem megfelelő állapotú fék nyújtotta halálfélelem örömét. A cselekményt fényképekkel dokumentáltuk, gondoltuk ezt úgysem hiszi el senki...

A még Pesten lévő alkatrészeket elhoztam egy a családi Wagon R-nél nagyobb utánfutóval. Szépen eltelt már egy év is, mire beláttam, hogy Csikós Zsolt szavaival élve puhapöcs vagyok én, egy teljes felújításba belefogni, ezért fájó szívvel feladtam. Aztán feladtam a hirdetést is az autóra. Mivel nem kértem túl sokat a kocsiért, meg is jött az első vevőjelölt. Tudtam, ha nagyon alaposan utána jár, mibe vágja a fejszéjét, soha nem adom el a kocsit, ezért az árat közel a vételi árra vittem le, így aztán meg is egyeztünk.

A szegény autó, mire úgy vágytam, áldozata lett egy családapa későn megérő realitásérzékének. Ez a realitásérzék, mely rávilágított arra, hogy egy családjától időt ilyen mértékben elrabolni nem tudó, nem akaró, pénzzel viszont kevéssé megáldott ember nem vághatja a fejszéjét ilyen nagy fába. Mindenkit irigylek, akinek van türelme lehetősége család mellett ilyen kalandba belevágni, nekem egyelőre marad a további vágyakozás, mert a remény hal meg utoljára!