Na Tibi, mivel menjünk Bukarestbe, repülővel, vagy autóval?

Repülőt kellett volna mondanom. Arra gondoltam, csupán 800 km lehet az út és ebből csak 100 km autópálya, de legalább nem kell egy órát dekkolnunk a reptéren indulás előtt, nem kell csomagokkal bajlódni, nem gyűrődnek össze az öltönyeim, nem kell autóbérléssel bíbelődnünk. Úgy gondoltam, összesen ha egy-két órával tart tovább az út, mintha repülővel mennénk. Tévedtem.

Többször voltam már Romániában, ennyit sosem szívtam. Reggel 5 órakor indultunk és romániai idő szerint fél éjfél volt, mire megérkeztünk. Csak álltunk meg, egyszer egy „vegyünk egy autós töltőt a teszkóban” és kétszer kávé-pisi-üzemanyag típusú pihenőt tartottunk. Nagylakig minden ment a megszokott rutin szerint, nagyjából a tervezett idő alatt tudhattuk magunk mögött a magyarországi szakaszt. Aztán át Romániába és borult minden. Megvettük az útmatricát és indultunk. A 100-as országúti tempót jelző táblát meglátva még meg is örültem, hogy rövidebb idő alatt fogjuk tudni abszolválni a távot. Aztán negyed órával később már ízelítőt is kaptunk a román közlekedési kultúrából, egy óra múlva pedig már azon gondolkodtunk, visszafordulunk.

Aki már járt keleti szomszédjainknál, tudja mennyire szabadon értelmezik a közlekedési szabályokat az ottaniak. Az, hogy akkor is előznek, ha épp jön valaki szembe, kicsit sem meglepő. Elég széles az út, elfér ott három autó is. Gondolom, valami hasonló járhat a fejükben. A bátrabbak akkor is mennek, ha épp kamion jön szembe, vagy, ha beláthatatlan az út előttünk. Pár óra alatt hozzá lehet szokni, de azért örülök, hogy nem ott kell autóba tenni minden nap pici lánykámat és nejemet. A nagyobb városokon átvezető utak igazán rémesek. Arad, Déva, Szeben, mindenhol majd egy órát tartott átverekednünk magunkat és ebből nagyrészt a bevezető utakon dekkoltunk. A lámpák beállításánál szemernyit sem foglalkoztak azzal, hogy az átmenő forgalom minél előbb elhagyhassa a várost.

Azért ehhez hozzátartozik, hogy előbb-utóbb megszűnik majd ez a helyzet. Csináltam egy videot, mert nekem is megakadt a szemem a szitun, gondoltam jól jön még egy kis képi infó. A tárgyi út elméletileg 2 sávos, bővítés alatt. És ott a kontraszt is, ahogyan betör a nyugat pénze - multik, és új vallások képében - a lelakott külvárosokba.

Amúgy az építkezések hihetetlen méreteket öltenek. Itthon még sosem láttam akkora bevásárlóközpontokat mint pl. a Nagyváradra -ahol a video is készült (köszi az utómunkát Rocko!) -bevezető főút mentén.

Sanyi

Nagyszebenig durván ez és a rengeteg útépítés kényszerített minket lassú közlekedésre. Aztán Nagyszebentől Bukarestig jött az igazi férfias küzdelem. Szűk kanyargós hegyi utak, megszámlálhatatlan kamionnal, hömpölygő kocsisorral, még több kamikázéval. Biztosra vettem, hogy minden percben meghal egy ember Románia útjain, mert sokszor már istenkísértés volt, amit a srácok bemutattak. Akik kedvelik az extrém sportokat, élvezik, ha az egekben van az adrenalinszintjük, üljenek autóba és tegyenek egy túrát. Emlékezetes lesz. Vagy remek csapatépítő trénig lehet egy ilyen út. Semmi sem kovácsolja jobban össze az embereket, mint a halál közelségének érzése. Lehet, hogy kicsit sarkítva látom, de nekem, nyugodt pécsi és pörgős, de következetes pesti közlekedéshez szokott embernek ez igazi sokk volt. Egész komoly felüdülést jelentett végre rátérni az autópályára. Mindaddig, míg rá nem jöttünk, hogy ott is egész sajátságosan alakul a közlekedés. Jobbra tartás nincs, van helyette jobbról előzés. A leállósávnak is kétféle szerepe van: vagy szó szerint leállásra használják, vizelési inger, éhségérzet, fáradság érzet fokozott jelenléte esetén, vagy mégjobbanjobbról való előzést mutatnak be rajta. Aztán beértünk Bukarestbe és istenigazából ott szabadult el a pokol. Percek alatt képesek három sávból négyet csinálni, a hatalmas körforgalmaknak kinéző kereszteződésekben pedig folyamatosan ott lebeg felettünk Damoklész kardja, hogy könyörtelenül lesújtson, ha nem a helyi rend szerint próbáljuk végrehajtani a kötelező gyakorlatokat. Kellene pár hét, hogy megszokja a hazánkból odatévedő autós, mert így egy idegbaj volt az egész városi túra. Azt már megemlíteni sem merem, hogy egy négycsillagos szállodában kb. fél órát tartott a becsekkolás, letétet kellett hagynunk (nem is értem miért), a kártyaolvasó nem üzemelt és az euróból lei-ben adtak vissza.

De hogy valami jót is írjak, finomabbnál finomabb autók Bukarestben. A reggeli kijelentkezési procedúra is hasonlóan döcögősen ment, így annyira erős késésben voltunk, hogy a megállni nem tudtunk fényképezni, de (a teljesség igénye nélkül) láttunk Maseratit, Maybach 62-t, Lamborghinit. Nagyon erős a különbség gazdagok és szegények közt. Hasonlóan hazánkhoz ott sem igazán létezik valódi középosztály, viszont a gazdagok még inkább gazdagabbak, a szegények még szegényebbek, mint nálunk.

 
Meglepő volt, de a Daciak jelenléte nem volt olyan erős, mint amire számítottam, kb. mint kis hazánkban a Suzukik, viszont ennyifélét sosem láttam még. Az összes ujjam sem elég, hogy összeszámoljam.

A másik pozitívum, hogy becsületesen megépített utak vannak. Igaz, csak egy számjegyes utakon autóztunk, de úgy tűnt, azok nagyon rendben vannak. Rengeteg útépítésbe futottunk bele és ilyenkor lehetett látni, nem sajnálják az anyagot és tisztességes alapot készítenek az utaknak.

Nyomvályút jelentem nem láttam.

Valamiért egész úton úgy éreztem, hogy ha így folytatják, hamarosan lehagynak minket. Mindenki ezt mondja, aki járt kint. Hatalmas csarnokok épülnek, javul az infrastruktúra, a nemzeti fizetőeszközük nagyon erős, 8% körüli a gazdasági növekedés, viszonylag alacsony az államadósság és a vendégmunkások tízerei hozzák haza a nyugati országokból az eurót, hogy otthon költsék el. Tudom, olyan ez, mint amikor a nagyon kövér ember elkezd fogyni. Gyorsan eltűnik 10-20 kiló, majd a végefelé lelassul a fogyás és minden dekáért meg kell küzdeni. Mégis rossz érzés látni, hogy mi nem hogy fogynánk, hanem szedjük vissza a kilókat.