1975-ben születtem, Székesfehérváron. Családommal Seregélyesen éltünk, ami a 62-es út mentén az első falu onnan. Nagybátyám (apám bátyja) a házunk előtt ment el mindig mikor hazaindult Fehérvárról a szüleihez Nagylókra. Ha szünidő volt vagy hétvége persze ment egyből a szülőnyúzás, hogy had menjek vele. Nagybátyám laza agglegény volt, imádtuk a húgommal együtt. Tőle (és persze apámtól) tanultunk meg kártyázni, sakkozni. Nagyon szerettem a nagyszüleimet is persze, de nagybátyámmal utazni egy külön (álom) világ volt. Olyan autóban utazni mely nem a KGST berkein belül készült és már akkor közelítette a 30 évet, egy csoda volt. A gép persze nem egy Porsche vagy Ferrari volt. De kétajtós, kétszínű, gengszterváltós, és hosszabb mint egy ezeröcsi.
Nyissuk tovább a pillangóablakot...
A gép egy teljes nevén: Opel Olimpia Record P1 1500 modell volt, 1959-es évjárattal.
Az ajtaján nem csak leengedhető oldalablak volt, hanem egy billenthető is akár a Ladában. De itt fejen áll a közel háromszög ablak, és egy szép krómos tekerőgombbal lehetett forgatni a tengelye körül akár túl a 90 fokon, kopoltyú irányba. Ez csak egyszer lett kellemetlen mikor mindkettőnk arcára ráfújattam az ölemben tartott, nagyi féle sütiről, összes porcukrot. Mikor a gépsárkányt egy új Lada 1200S váltotta, nagyon hiányzott. 11 éves voltam és tudtam nekem egy olyan egyszer úgyis lesz!
1989-ben Autószerelő szakközépbe kerültem, ahol minden szünetben az autóhirdetési bazárokat olvastuk. Persze az 50.000 Ft alatt című kategóriát. Szorgalmasan vettem a veterán újságokat is, ahol egyszer csak feltűnt egy csábító hirdetés. A pár éve gyűjtögettet pénzemből, és némi remélt szülői segítségből 16 évesen enyém lehet álmaim autója? Telefon a hirdetőnek, melyből kiderül Pestre kell csak menni, az autó kilakatolva, de festés előtt, hiánytalan, még a gyári csöves rádió is megvan hozzá.
Ezek után természetesen, ropogósra rágtam édes szüleim fülében a porcot. Csodák csodájára némi lelkesedés támadt apámban is, és még anyám túlzott óvatossága is enyhült egy időre, így aztán azon kaptam magam, hogy egy W123 anyósüléséből szemlélem az M7 forgalmát. Apám szerzett egy tréler utánfutót a hozzá tartozó Mercedesszel együtt, és egy szombati napon, úton voltam álmaim kocsija felé. Az Opelt megnézegettük apámmal (aki egyébként autószerelő), s mivel bíztató volt az állapota meg is alkudtunk rá. Az egyezség után az Opel szépen felkerült a trélerre, én pedig már az ablakon kikönyökölve száguldottam képzeletben tova. Mikor a papírmunkához kezdtünk, akkor jött a feketeleves. A kocsinak ugyan megvolt a szép szürke forgalmija (akkoriban még közlekedtek ilyennel is), de a tulajdonosváltások bejegyzése már pár alkalommal ezelőtt megakadt. Ezen indokkal az akkori tulaj nem akart semmiféle adásvételit írni a gépről. Anyám aki ilyenkor sajnos nagyon óvatos és erényes fajta, azonnal vétót kiáltott, és apám, aki nem készült vele szembe szállni, engedett.
Ott omlott össze bennem minden. Persze kiírtuk a forgalmiból az alváz és motorszámot, mondván szüleim, hogy majd utánanézünk. Persze ezt már akkor se hittem igazán. Az autó lekerült a trélerről, visszatoltuk az udvarba. Úgy néztem kifelé az ablakon mint a mesebeli disznó a Kispál számban akit a végtelenbe visznek túrni. Nem igazán kommunikáltam a szüleimmel utána, egy darabig. Anyám vagy tán apám, állítólag utána érdeklődött, a számoknak, s azt mondták neki, hogy ezek valami kistraktor számai lehetnek. Sosem hittem el. Valószínűleg, az akkori nem 17 karakterből álló alvázszám volt furcsa, annak akit megkérdeztek, vagy nem is kérdeztek meg senki, ez így közel húsz év távlatából már érdektelen. A lényeg, úgy éreztem magam akkor mint egy kisgyerek, akitől karácsony másnap visszaveszik az ajándékot, még mielőtt játszhatott volna vele...
Aztán egyszer lett ilyenem, de arról máskor mesélek.
Beszóltak