Úgy tűnik, másfél évig bírjuk egy autóval. Nem tudom miért van ez így, de mindig úgy hozza az élet, hogy a második együtt töltött évfordulót már nem együtt ünnepeljük a családi vassal. Kivétel ez alól csupán a bogaram, amivel szeptemberben leszünk 15 éve együtt. Tudják, örök szerelem... Több oka is van annak, hogy a csirke eladása mellett döntöttünk, az egyik legfontosabb, hogy marhára nem használtuk ki. Napi 15 kilométert ment, elvitte a lányomat óvodába, a feleségemet a munkahelyére, csak nagyon ritkán mentünk vele többet. Most télen persze nagyon jól jött, hogy nem kell hóláncot szerelni, meg szép kényelmesen hazajutunk vele a szűk hegyi úton, de akármennyire is győzködtem magam, hogy enélkül megáll az élet a hegytetőn, észre kellett vennem, hogy nekünk van egyedül terepjárónk a környéken. Terepen egyszer voltam vele, egy Belsőség-Autófília találkozón és még most télen, a nagy hóesésben sem voltam vele játszani. Tizenöt kilométer per nap - folyamatosan ez motoszkált a fejemben - kell nekünk ekkora autó? Beszéltem a feleségemmel, autók terén Ő a józanabbul gondolkodó a családban, azt mondta, hogy már régóta gondolkodik Ő is ezen, de nem szólt, mert tudta mennyire szeretem. Na igen, nem nehéz szeretni, de sajnos jelenleg tényleg semmi sem indokolja, hogy megtartsuk. Döntöttem: eladom, de előtte még megírom másfél év krónikáját.

Hegyrejárós autó

Akik voltak már nálunk, tudják miért hittem, hogy egy terepes nélkül nem fogunk tudni létezni. Meredek és szar az út, amolyan szőlőhegyi aszfalt-makadám keveréke. Aki először jár arra, szinte garantáltan öregszik pár évet a cirka 600 méter hosszú szakaszon. Apám például a mai napig nem hajlandó feljönni. Aztán persze hamar meg lehet szokni, én már csukott szemmel is hazatalálok úgy, hogy közben kikerülöm az összes nagyobb úthibát. Az Audival én sem szívesen mentem fel, szinte mindig láttam lelki szemeimmel, ahogy egy nagyobb kő leszaggatja a két méregdrága katalizátort az aljáról, de ma már azzal is bármikor fel mernék menni. És a helyzet javulni látszik, tavasszal újraaszfaltozzák az egész utcát. Visszatérve a csirkére, az elején én is tartottam a mostoha körülményektől, ragaszkodtam egy terepjáróhoz. Bevallom Grand Cherokee végül azért lett, mert egész egyszerűen ez a legolcsóbb terepes ma Magyarországon. Ennyi. Persze az is közrejátszott, hogy végre van egy bőrös autóm, meg automata és a legnagyobb vonzerő benne a V8-as motor isteni hangja, de akkor is a döntő szempont az olcsóság volt.

Nem újítjuk fel.

Ezt tudtuk az elején. Nem költünk rá sokat, csak amit muszáj. Egyszer eljátszottam már egyik autómnál ezt, végül csak eladtam azt is, össze sem merem számolni mennyit „buktam” rajta. Szóval a fontosabb hibákat kijavítottuk rajta, az apróságokkal meg nem foglalkoztunk. Kerültek bele új szilentek, új nedvek, szűrők, fékbetéteket cseréltünk és kapott új gumikat. Fékkel, futóművel, kormányművel nem szórakozunk. Ami elmaradt a belső klímakondenzátor cseréje, pár rügy kijavítása, meg néhány igazán apró dolog, mint pl. a cd-játszó kijelzőjének javítása, vagy pl. a gyári belső tükör beszerzése. Tényleg az volt a cél, hogy legyen egy üzembiztos autónk, menjen, kanyarodjon, álljon meg, világítson, töröljön szélvédőt, fűtsön... ilyesmi. Nem is volt sok gond vele. Az elmúlt másfél évben csupán egyszer kellett olajat, szűrőket cserélni, meg egyszer a vízpumpát. Hálás egy dög, csak etetni kell. Meg lassan féltengelyeket cserélni.

Ez egy teherautó, le fogja zabálni a gatyátokat!

Apámtól hangzottak el ezek a szavak, apósom csupán a fejét csóválta, mikor megtudta mekkora motor van benne. Na igen, mindketten a kisautókat szeretik, de még az átlag autós is nehezen tér napirendre az 5200 ccm, vagy a 20 literes városi fogyasztás hallatán. Talán csak Dagiszabi, Sabc meg Tie veregette meg a vállam, hogy ez derék dolog, meg még volt pár barátom, akinek nagyon tetszett, de azért a nevükre ők sem vették volna. Pedig nem olyan veszélyes a fenntartása. Alkatrész van fillérekért Amerikából, ha nincs időnk megvárni, hogy ideérjen, akkor pedig van szinte minden polcon, cirka annyiért, amennyiért mondjuk egy III-as Golfhoz. Biztosítás nekünk 7 ropi negyedévre B7 kategóriában, teljesítményadóról még nem tudok nyilatkozni, mert még nem kaptuk meg az idei számtant, de a tavalyi nem volt nagy érvágás számunkra, idén pedig hála a luxusadónak a duplája lesz. Szóval fenntartással sem voltak problémáink, persze aki mondjuk egy Swifttel él, annak ezek a számok ijesztőbbek a Texasi Láncfűrészes bármelyik részénél.

Csirkével utazni

Amerikai is, terepjáró is, biztos voltam benne, hogy himbálózni fog az úton és a kesztyűtartóban a mentolos cukorkáimat dedalonra kell majd cserélnem, de nem így lett. Valójában meglepően agilisan viselkedik az úton. Tempós kanyarban előbb csúszunk ki a pihe-puha bőrfotelból, mint az autó az útról. Próbáltam régi Explorert is, az tényleg egy keljfeljancsi ehhez képest. A motorja is finom darab. A 4 literes sor hatost nem nagyon ismerem, egyszer vezettem egy olyan Cherokeet, de én azt mondom, ha valaki GC vásárlásán töri a fejét, ne sajnálja a plusz 30.000 Forintos átírási költséget és a 2-3 literrel magasabb fogyasztást, a csirke V8-cal az igazi. Először is csodálatosan simán jár és amikor az ember nyom egy padlógázt és elkezd üvölteni az addig békésen kotyogó baromfi, hogy orrát az égbe emelve szárnya alá kapja a lábait... hátborzongató érzés. Nem egy erőmű. Manapság, mikor a BMW kétezres dízelmotorja 180 lóerővel gazdálkodik, az 5.2-es motor 215 lóereje csupán mosolyfakasztásra elég, viszont a több mint 400 Nm olyan vidáman csavargatja a kasznit, hogy egy nagyobb gázfröccsnél félő, hogy maga köré forgatja az egész világot. A váltó, amolyan régi-vágású, megfontolt darab. Szép komótosan pakolgatja a sebességeket, de ez valahogy illik is az egész autó habitusához. Az overdrive kikapcsolható, hogy ennek mi értelme van, nem tudom, szerintem nincs az a nehéz utánfutó, aminél szükség lenne, hogy ne tudja rakni az utolsó fokozatot. A felezőt is csak egyszer, a kíváncsiság kedvéért kapcsoltam be, sosem kerültem még olyan helyzetbe, ahol szükség lett volna rá.
Amit imádok még benne az ülései. Mindig is odavoltam a bőr belsőért, ennek ráadásul még a régi pufibőr ülései vannak ami pluszpont. Kicsit talán rövidek az ülőlapjai, de cserében puhák a fotelok, az sem zavar, hogy szinte semmi oldaltartásuk nincs. A hifi hangja mesés. Igaz, csak cd-t játszik és az írottak között is válogat, mégsem akartam soha lecserélni, pedig mindig fontos volt számomra, hogy szépen szóljon a zene az autómban. Nem is nagyon értettem, miért cserélték le Kacagányék az előző Audinkban azt a finom kis Clarion fejet. A műszerfal és az oldalkárpitok anyaga nem a kopogtatós embereknek való. Ami kapcsolatba kerül az emberrel (ülés, kormány, stb.) azokkal nincs baj, amit meg nem kell fogdosni menet közben azok olcsó, egyszerű anyagok. Jó-e, vagy sem, mindenki döntse el magának. Ami igazán fájó a nagyon műnek kinéző (és valóban mű) fabetét és, hogy az ajtó becsukáskor úgy kong, mint egy öreg Wartburgban. Amerika, költséghatékonyság, fogyasztói társadalom... tudják. A csomagtér elég nagy lenne, de a pótkerék jó sok helyet elvesz belőle. Azért így is marad bőven hely pakolni és cserében ott a gyári tetőcsomagtartó.

Eladom

Eladom, mert eladom. Négyszázötven pénzért tettem föl hahu-ra. Egy koszlott Niva ára. Sok, vagy kevés, nem tudom. Sok szépet írtam róla, de azért nem makulamentes a gép. Napi használatra alkalmas, megy, megáll kanyarodik, de pár dolgot lassan cserélni kell benne. Talán a legfontosabb a két féltengely, meg a klíma belső hűtő (vagy mi a retek), többi csak apróság.

Mire kikerült ez a poszt, el is vitték a csirkét. Erikám megsiratta, szerette, bánja. Ez van.