Olyan kegyben volt szerencsém a múlt héten, hogy el tudtam menni négy nap szabira a családdal. Keddtől vasárnapig jól kipihenem magam, gondoltam. Persze a tervekhez képest a valóság szokás szerint másként alakult. A változatosság kedvéért most nem négykerekűről fognak olvasni, hanem egy olyan járműről, aminek még kereke sincs, mégis szereltem vagy két napot, hogy jól működjön. De végül jól nem működött, én pedig több időt nem szántam rá. Mert különösebb matek fakultáció nélkül is felrajzolható az az exponenciális görbe, ami a gép állapotát ábrázolja a ráfordított idő függvényében, legnagyobb bánatomra.

Nincs az a kerttulajdonos, aki ne ismerné Bálint gazdát, az ország méltán híres kertészét. Bálint gazda azóta van a gazdálkodók széles tömegeinek hasznára, mióta kikönyökölt a muskátlival szegélyezett Ablakon. Tőle épül-szépül megannyi háztáji fundus. Ugyanígy nem létezhet olyan gazda, aki ne hallott volna jót vagy rosszat a Babetta motoros kistraktorról, a Robi 55-ről. Ha mond valakinek ez a név valamit, az vagy most fordul le szívinfarktusban a székéről, vagy rohan ki a szobaajtót maga után becsapva. Aki nem, az nyugodtan olvasson tovább, saját épülésére! Távol álljon tőlem, hogy Bálint gazda és a Robi 55 közé bármilyen párhuzamot vonjak a talajon kívül. Bálint gazda bizonyára sosem adott olyan tanácsot, hogy: "Javaslom Önnek egy Robi kapálógép beszerzését, hogy muskátlijainak porhanyós talajt tudjon biztosítani!", maximum annyit mondott, hogy: "Javaslok Önnek porhanyós talajt, ha Robi kapálógépet választ..."

Brrrrzzz...

De ne rohanjunk előre, a szívkórházba!

Vetésforgó márpedig tényleg létezik, nem csak a történelemkönyvek idióta szófordulata! Kiáltottam fel, mint újkori vagonlakó, mikor anyósom mondta, hogy kimegy a kertbe elvetni a babot a leérett borsó helyére. A borsó helyére, ami viszont már jó rég leérett, és kihúzkodták a földből, tehát a helyén megtelepedett egy pár oda nem illő, fotoszintetizáló élő szövet.

Most essenek kétségbe, hogy gazdabloggá szétliftelem fészliftelem az AF-át! Megvolt? Akkor folytatom a történetet.

Szóval adott egy - kapanyélhez nem szokott maroknak - nagy, gazos földdarab, két nehezen mozgó nagyszülő és egy szeme sarkával Robi 55-öt megpillantó vő - azaz én. Nem volt számomra kérdés: elő a farbával, illetve a kapával! A meglepően jó állapotú mezőgazdasági kiseszközt előgurítottam az idióta mankókeréken a garázsból, és a szikrázó napsütésben jól megkentem szemem elismerő pillantásaival. Ekkor még felhőtlen volt kedélyállapotom. Magasztos gondolatok húztak el párás tekintetű szemeim előtt tizenéves koromban használt Rometomról, nyesett kiufogójáról, kölcsönkért sportkipufogós szimóról, amivel azonnal fejreálltam, Jawa Mustangról, aminek a gyári hátsó gumija faroláskor állat hangot adott... Egyszóval eszembe jutott gyermekkorom messzeringó világa, melynek meghatorozói voltak a kétütemű motorok. De erről bővebben majd később.

Indítsuk akkor el a masinát-gondoltam, és a benzin szintjének ellenőrzése után be is rántottam a csodafegyvert. Pöfögött az, hajjaj! A több éves benzint úgy okádta többnyire elégetlen szénhirdogének formájában a zöldövezetbe, hogy szabad szemmel láthatóan húzódtak arrébb a fák, a bokrok. Rövid melegítés után nagy robajjal meg is indultam, az idióta mankókeréken, a kert felé. A leginkább zavarban Cézár kutya volt, aki fajtiszta németjuhász létére nem sok mindentől fél, de most láthatóan megzavarodott kicsit, hogy melyik részét harapja ki tőből a gépnek. Szerencsére sem a kapatagok, sem a pirosra mázolt benzintank nem volt neki szimpatikus, úgyhogy csak szoros emberfogásban követte a kert kapuig a szörnyszülött, bűzös, idegen testet. 

Beállva a megmunkálandó földrészlet elejére, hamar lekaptam az idióta mankókereket, majd egy kövér gázadással egybekötött nekifeszüléssel nekiláttam volna a kapálásnak. Igen, csak volna, mert a gép nyélgázon csak hörgött, böszmén, alig félfordulaton bőgött, továbbra is kellemetlen mennyiségű és minőségű szénhidrogéneket eregetve. Nem ment a gép, bármit csináltam. Hamar előkerült egy csavarhúzó, amit körültekintően magammal vittem a tett színhelyére. Beállítottam az alapjárati keverékcsavart, másfél fordulatra visszatekerve, majd ez után az alapjárati csavaron is tekertem, hogy meg legyen az alapjárat. Ismét kövér gázt húztam... de semmi változás. A kapálógép nem volt vehemensebb, mint egy talicska marhatrágya.

Visszanéztem, a felkapált másfél méterre, majd előre a szinte beláthatatlan, megmunkálatlan szűzföldre. Megtöröltem a homlokom, fújtam egyet, olyan kelletlenül, dzsémz dínesen, és felszerelve az idióta mankókereket, megindultam a szerszámosláda felé. A szerszámosláda egy félig elrohadt bőrtatyó képében várt, sok jóra hát nem számítottam tőle. Galambcsapatot és piros szemű fehér nyulat nem is akartam kieregetni a fekete szütyőből, csupán tartalék gyertyát kerestem, gyertyakulcsot, ilyesmit. Ehhez képest csak pár rozsdás izét találtam. Amik első ránézésre tényleg izék voltak, ember nem lett volna, aki megmondja hogy mi lapul a vasoxid, és trutyi alatt. Talán szegény Hidai Laci barátomnak, s rég volt munkatársamnak támadt volna az az ötlete, hogy talán szesz van bennük, valami régi, jó kis pálinka. Hidai Laciról tudni kell, hogy sorstársaival együtt műanyag kannával a kézben, létráról csapolták meg az alkoholregeneráló vezetéket egy általam most meg nem nevezett vegyi gyárban. Ezt aztán délutánonként hol nyers, hol félig átsütött disznóvérrel öblítette le, ha éppen culágerkedni hívták disznóvágásokra. Mindent bevett a gyomra, ez is lett szegény veszte. Volt, hogy 38-as vércukorral vitték el a műszakból a mentők. De hát manapság már kevés babér teremne neki, se vegyi gyár, se disznóvágás és hát biztos nem tartozna a zamat blog törzsolvasói közé sem.

Üres kézzel ültem le a kisgép mellé a földre. Gyertyapipát lekaptam, a rozsdás gyertyakulccsal kitekertem a meglepően tiszta gyújtógyertyát. Mire kint volt, a gyertyakulcsot borító rozsda a tenyereim ékévé vált. úgy vírított bantu kezeim között a fehér Champion kerámia, mint a telihold. Kis hézagállítás, rutin drótkefézés, majd szikra ellenőrzés. Szemre elég vékony szikrát adott ahhoz, hogy megrendüljön benne a bizalmam. Kell egy másik gyertya!

Be is ugrottam a közeli Sopronba, anélkül persze, hogy tudtam volna pontosan, hogy hol van ott egy autósbolt. Hiszen, mint utaltam már rá, anyósomék kishazájában vendégeskedtünk majd' egy hetet. Aztán szerencsémre elém akadt egy sarki alkatrészes. A lényeg az egészben csak annyi, hogy volt Robiba való gyertya, tízezressel fizettem ki a 700.- Forintos cumót, majd miután visszaadott az eladó, utólag már érthető okból, feltűnő társalkodásba kezdett velem. Milyen a gép, mikori, mi a baja, mit csinálok vele, stb. Nem akartam bő lére engedni a társalkodást, mert egyrészt siettem haza a szétszedett Isten ostorához, másrészt meg nem vagyok egy idegenekkel bármikor, bármiről társalkodós típus, szóval kissé meglepődve a diskurzustól hamar tovább álltam. Már éppen kiértem volna a városból, mikor hatodik érzékemnek hála, belekukkantottam a buxámba. Ott pedig 9300.- Forint helyett csupán 4300.- volt. Nos, a monológot, amit visszafelé a boltig mondtam, most nem ismételném el. Csak egy kérdést tennék fel: valóban olyan naiv egy eladó, hogy azt hiszi, nem mennek vissza az átvert vevők a pénzért? Mert az tisztán látszott, hogy mire ment ki a nagy beszélgetés. Újra belépve a boltba, kissé erélyesre véve a figurát aztán meg lett a kincs, ami nincs.

 A történet következő részét egy hét múlva olvashatják itt, az Autófílián!