Úgy tűnik, Roni kedvet csinált az Autófília pólóhoz. Ismét egy kedves hölgyolvasónk küldött nekünk egy postot. Következik Nico, fogadjátok szeretettel!
- prokee -
Azért vannak kivételek...
– egy benzinvérig krapekcsaj gondolatai a szerelemről-
Szóáradatommal arra a hivatalosan nem bizonyított tényre hívnám fel elsősorban az olvasók figyelmét, hogy a nők között is van legalább annyi „életképes”, benzinvér meghajtású, karbiszívű, kormány mögé született hölgyemény, mint amennyi, egyujjalkormánytekergetős, ablakon kikönyöklős és tucctucc zenével nagyarcoskodós, közben piros lámpánál elbambulós, nem kimondottan rátermett férfisofőr. Ezzel a kijelentéssel nem (?) áll szándékomban senkit megsérteni, csupán a krapekcsajok szűk körének elismerését szorgalmaznám.
Miből ered a benzinvérünk? Velünk született betegség vagy amolyan ragályos fertőzés?
Hmmm….azt hiszem, születési rendellenesség, amit én nem bánok egy percig sem.
Vonzalmam a két- illetve négykerekű nem kenyérgőzös vasak iránt már igen korán elkezdődött, amikor is IFA-n tanultam vezetni apám öléből úgy négyéves, mondhatni naposcsibe koromban. Akkor még két kézzel, erősen markoltam a kormányt, no nem a szervó hiánya miatt. Onnantól kezdve nehezen tudtak kiimádkozni bármilyen járműből. Nagy ünnepek alkalmából baba helyett távirányítós autókat kaptam.
Először azt gondolnám kívülállóként, hogy azért lettem benzinvérű, mert fiúnak vártak, és mert sokat voltam úton apámmal. Talán e hatásnak el kellett volna múlnia tojócsirke-koromra, mint ahogy más nőnemű családtagoknál ez meg is történt. Nálam tovább romlott a helyzet. Folyton olyan hercegjelöltek oldalán találtam magam, akik szintén elvetemült gépjármű imádattal voltak megáldva. Így szenvedélyem csak fokozódott. Közben (akkor már pedálig érő küllőimmel) megtanultam Trabantot vezetni, majd egy Babettát is az uralmam alá vettem. Attól a perctől kezdve már biztos voltam benne, hogy sosem leszek egy Barbie baba tipusú nőci. Csajos csacsogásos délutánok helyett a haveroknak vagy apámnak segédkeztem autó- és motorszereléseknél. Imádtam nyakig olajos lenni, és nem érdekelt, hogy letörik-e a körmöm közben. (Természetesen ettől függetlenül megtanultam főzni is megjegyzem, a haverok miatt főként, hogy beengedjenek a garázsba némi tápért cserébe.)
Viszonylag hamar ráébredtem, hogy egyetlen virágcsokornak sincs olyan vonzó illata, mint például egy jó öreg MZ kipufogójából áradó füstfelhőnek, vagy egy frissen elfüstölt autó/motorguminak. És többet jelent számomra egy minden tekintetben lenyűgöző „sétaút” kétkerekű vagy négykerekű csodával, mint az átlag nők számára szinte nélkülözhetetlen romantikus vacsorák.
Életem első nagy szerelme 2 évvel idősebb volt nálam, és francia származása ellenére egyszerűen csak Vasparipának neveztem. Bevallom, Ő nem benzinzabáló volt, nem is kerozin hajtotta, az egyetlen diesel autóm volt. 1.6-os létére 5 literes fogyasztással bárhova elteleportált. Viszont az olajat nagyon kívánta. Többek között ez is hozzájárult szakításunkhoz, illetve a szüleim nem nézték jó szemmel frigyünket. Én mindvégig hűen küzdöttem érte, de szívszakadásom ellenére is a bontóban kötött ki.
A következő útitársam főként szülői elrendeltetésből szegődött mellém. De nem annyira szörnyű a helyzet a kényszerszerelemmel, mint ahogy a filmek erről szólnak. „Zsizell” nevű rettenetemmel másfél éve rontjuk a levegőt az utakon. A francia nevű, de japán származású hölgy egy régi típusú Swift, 3 hengerrel. Jól van na, tudom, hogy Ő sem az igazi, de addig miért ne használnám ki a lehetőségeket, amíg a nagy Ő-re várok?! Extrái? Tévhitekkel ellentétben vannak: index, gázpedál... és ha a csajommal ketten ülünk benne, nem is kell több extra...
Hogy ellensúlyozzam „Zsizell” kis termetét, sportkiböfögőre cseréltettem az eredeti kipufogót. Legalább a hangja legyen nagy. Milyen igaz, hogy a kocsi valamilyen szinten hasonlít gazdájára. Én is olykor a nagy hangommal jelzem, hogy létezem, és szintén azzal kompenzálom mélynövésemet, mert a nagyok nem vesznek komolyan másképpen.
Különben is, olykor (nem éppen márka)hűségemért cserébe nagyon hálás tud lenni a társam. Például egyik napsütötte reggelen álltunk a piros lámpánál, amikor mellénk gurult egy orosz, majdnem James Bond – (21)07. Szépen megépített utcai csoda volt. Éppen a farát stíröltem, amikor a külső sávból elkezdett kacsintgatni egy nem éppen kellemes megjelenésű pasi a kocsijából. Gondolom, azt hitte, őt sasolom, nagyon benézte a dolgot, pedig még kancsal sem vagyok. Ekkor jött az ötlet, hogy ha a kocsiját nem is, de legalább az egóját előzzük meg. Olyan négykarikás, kétezres, fedélzeti computeres, 1000 extrás, más nők számára talán lélegzetelállító, zsírúj autót kellett volna legyőznünk. Intenzív szemkontaktusba kezdtem az úriemberrel, akinek szemmel láthatóan ez nem volt ellenére. Persze én eközben figyeltem a lámpaváltásra is...sssúgy otthagytuk a csávót, hogy csak pislogott, mint hal a szatyorban. Ehhez hasonló jelenetet szinte minden héten eljátszok valami „vagány” verdával szemben. Másik kedvencem: a hátsó szélvédőre ragasztott vicces táblák esete. Azért itt is akadnak kivételek. Még az „apámtól a kettes átlagért” szódával elmenne. De amit nemrég láttam egy Fiat Panda-n, a „nehéz királynak lenni” kicsit erős túlzás volt annak a pasinak a részéről, amelyik azt a szekeret hajtotta. Pár pillanat alatt kiderült, hogy ez a fickó is csak próbálkozott... vezetni + király lenni... egyik sem ment neki. A Swift porig alázta.
Nekem ez éppen megfelelő elégtétel azokkal szemben, akik lenézik a kicsiket, meg a szőke pi***ákat.
Kitérőm után folytatom a nagy Ő keresés történetét. Leküzdhetetlen vágy él bennem, hogy legalább egyszer magamévá tehessek minimum egy menet erejéig egy igazi Monster Truck-ot. Mert az mégis csak olyan dögös bóótbajárós Ótó, nem?
Lehet, hogy azért vágyódom ilyesfajta játék iránt, mert egész életemben ellensúlyozni akartam azt, hogy kicsi vagyok, és alig látok ki a szélvédőn, kevésnek éreztem magam. Egy ilyen óriással viszont nem lennének hasonló problémáim. Nem éppen miniszteri fizetésem miatt, nem hinném, hogy Ő elnézné a társadalmi különbségek miatt kialakuló konfliktusainkat. Ezért saját rétegemben kutattam új kedves után.
Ösztöneim révén és álmatlanul átvirrasztott éjszakákat követően rátaláltam az orosz 2121-es bikára. Ha jól megnézzük, sok hasonlóság van Niva és Big Foot között:
- Négykerékhajtás, lepadlózó megjelenés, biztonságérzet, tűzön-vízen, hegyen-völgyön keresztül képes elvinni. Mi más kellene még az igazi szerelemhez?
Már nem egyszer bizonyított például a Dakaron is. Születésem évében (is) második helyezést ért el. A Krapeknőknek pedig fontos a bizonyíték. Most már bevallhatom, a „küzdő” stílusa mindig is magával ragadott. És Hölgyeim/Uraim, ne mondjátok, hogy ebben az elegáns öltönyben egyszerűen nem lélegzetelállító!
Viszont végleges frigyet még nem kötök. Az autók abban is különböznek a pasiktól, hogy sokat ki kell próbálni belőlük, míg az igazit megleljük.
Legutóbbi eufórikus élményemet a hátsókerekes aszfaltszaggatók okozták, amit a tatabányai Lada találkozón szereztem. Akkor nyílt lehetőségem a szlalom verseny élménykörein új tapasztalatokkal gazdagodni. Sőt, közeli férfi ismerősöm nemrégiben felajánlotta tapasztalat- és örömszerzés céljából hőn szeretett E30as 318i(hö-hö) épített bajor sperresét. Tekintve, hogy a Need for Speed-es csodaszekerek a valóságban sajnos elérhetetlenek, maradok a földön, és figyelmemet ezután a bejáratott, idősebb vasak felé fordítom. Így talán összehoz a végzetem egy Unikornissal, vitorlás medállal a nyakában.
Mindent összevetve nem vagyok hajlandó szívemet kettéosztani annak ellenére sem, hogy nem tudom eldönteni, az autókért vagy a motorokért érdemesebb élni. Az élet rövid, végtelenek a sugárutak, s nemcsak két nyomon futnak a vasak.
Remélem, jól választok és a love story happy enddel zárul.
CCCéP napot, a lóerő legyen Veletek!
by Nico
Beszóltak