Nemrég autót cseréltem. A céges Opelemet egy másik Opelre cseréltem, de erről majd egy másik posztban bővebben írok. Szóval az „új” autómban az Opel gyári magnós fejegysége van. A régiben is az volt, ki is hajítottam rögtön, de ez egy picit komplikáltabbnak tűnik, mert a kormányvezérlést, a telefon kihangosítást már valószínűen nem tudnám összebájlágolni az új fejegységgel, amatőr vagyok én ehhez, és az sem biztos, hogy sokáig marad alattam ez az autó, mert valami jövőre érkező új céges autóról csiripelnek a madarak. Két pár komponens szett, átkábelezés, fejegység csere, franc szenved vele, ha használhatom fél évet. Szóval marad a gyári cucc. Vettem egy traszmittert (aszem így hívják) ami mellesleg semmit sem ér, mert folyamatosan más csatornát kell neki keresni, ahogy utazgatok az országba, ritkán szól zavar nélkül, maradt hát a rádiózás.

Aztán tegnap turkáltam kicsit a garázsba és a feleségem táskája helyett - amiért eredetileg indultam - egy zsák audiokazettát találtam. No igen, oly időben voltam tizenéves, mikor még nagy szónak számított, ha volt valakinek cd-lejátszója, és egy cd lemez is méregdrága volt. Másolni nem lehetett, nem volt mivel, fájlmegosztásról pedig még csak nem is hallottunk. Maradt a kazetta. Én meg vigyáztam rájuk. A finomabb darab gyári albumokból azonnal csináltam egy másolatot, amit autóban, walkmanben hallgattam, a gyári kazetták maradtak az otthoni hifimbe, a szívemnek különösen kedves albumok meghallgatása előtt pedig mindig megpucoltam az öreg, de csodás hangú Panasonic magnót.

Tegnap a másolatokat tartalmazó zsákot találtam meg. Volt benne mindenféle finomság, rongyossá halgatott Depeche Mode albumok, Sting, Suzanne Vega, Garbage, Smashing Pumpkins, Nick Cave... pár albumon még magam is meglepődtem. Bevágtam a zsákot a csomagtartóba, de előtte találomra kivettem belőle egy kazit. Sheryl Crow – Thuesday Night Music Club. Esti autókázáshoz remek választás. Benyomtam a magnóba, és ezzel a mozdulattal el is vesztette a fejegység kazetta-szüzességét, az előző gazdája ugyanis csak rádiót hallgatott rajta. Feltekertem a hangerőt. Olyan kellemes érzés volt hallani a kazettákra jellemző tipikus alapzajt, majd, miután elkezdődött a Run Baby Run, még a hideg is kirázott. Más. Ez egy egyszerű rendszer, nem egy kifinomult high-end hifi, mégis egész más hangja van egy analóg hanghordozónak, mint egy digitálisnak. Ezért is kezdtem el cd-k helyett bakelitokat gyűjteni. Persze megvan a hátránya is a kazettának, egy rossz minőségű szalagra, rossz berendezéssel elkészített felvétel meg sem közelíti egy cd hangminőségét, nehezebb tárolni is, és folyamatosan romlik a hangminősége, én sem tennék a családi autóba egy magnós fejegységet, azonban ez a tegnapi kazetta hallgatás kifejezetten jól esett.

Szóval tessék elővenni a régi szalagokat a szekrény aljáról, előkeresni a magnót és nosztalgiázni. Csak akad otthon másnak is.