Nem mindennapi élményben volt része olvasónknak, egy Ferrarit vezethetett. Íme, olvassátok Fazekas Márton élményeit!

Tisztelt autóbuzi kartársak, újabb nyomós okkal gyarapodott azon tényezők listája, amelyek Észak-Olaszországot kívánatos úti céllá teszik, akkor is, ha hidegen hagynak a reneszánsz műremekek, utálod a tortellinit és a Lambrusco-t, már láttad a Lamborghini múzeumot Santa Agata-ban, a Museo Panini pompás Maserati gyűjteményét, és természetesen a a könyöködön jön ki a Galleria Ferrari Maranello-ban.

Ez utóbbi mellett balra már megvan egy ideje a jól csengő Warm-Up névre hallgató bolt, ahol minden elképzelhető bizbasz kapható, rányomtatva, varrva, ragasztva, matricázva vagy nyalva a kis fekete Cavallino Rampante, és ettől minden duplájába-triplájába kerül, mint ugyanaz a vacak a szomszédos COOP áruházban... szóval emiatt még nem beszélnék rá senkit, hogy autózzon odáig 800 km-t, de ez a ravasz Warm-Up idén tavasztól már Ferrarik bérbe adásával is foglalkozik.
Egy lovacskás autó bérlése sajna legtöbbünk anyagi lehetőségeit jócskán meghaladja, de itt a Galleria tövében mód van egy rövid, de intenzív és főleg megfizethető numerára Piroskával: 10 perc 60 EUR, fél óra 100 Eur, a jobb egyben pedig egy talpig pirosba öltözött, kedves olasz strici, aki több nyelven csevegve vigyáz rátok, nehogy hirtelen elragadjon a hév...
Az én Piroskám egy F430 coupé F1, azaz a robotizált automatával szerelt változat, amin a kormány mögötti paddle-kel természetesen manuálisan is lehet váltani. De még nem tartunk ott.

Az adminisztráció egyszerű és gyors, lemásolják a jogsidat, beszedik a zsét, és aláiratnak veled egy nyilatkozatot, mely szerint az autón van casco, de 3.000 Euróig te vagy a hunyó: Egy felni sérülés 1.200 egység, egy gumi 500 Eurót kóstál.
Ezek szerint egy elnézett járdaszegély akár fél milkába is kerülhet, jobb az óvatosság.

Kint vár minket Piroska, már bemelegítve, körbejárom, simogatom, gyönyörködöm benne. A gumik nyári Pirelli P Zerok, itt ritka a hó, de ma reggel zúzmarás idő van valamivel fagypont alatt, sajnos ez január közepén még itt a Po napfényes völgyében is előfordul. Beülünk, pontosabban én bekúszom a 193 centimmel, és meglepődöm milyen könnyű, és milyen műanyaghangú az ajtó csukódása. Az olasz bepattan jobbra és a fedélzeti kamerát kezdi matatni, én közben ismerkedem. Koppig hátratolom és leengedem az ülést, így már kényelmes, bár a fekete bőr oldaltámaszokat nem az én méretemre szabták. A kormány kézzel, csak fel-le, szűk határok közt állítható, a mechanika igénytelensége 1991-es Fiat Tipomat juttatja eszembe. Mindent megbocsátok, amint rásimítok az alu bevonatú gázpedálra; a nagy sárga fordulatszámmérőn a mutató tökéletesen együtt mozog a pedállal, nyoma sincs a mai Euro-sok motoroknál szinte törvényszerű késlekedésnek, lassú fordulatejtésnek. A hangot pedig meg sem kísérlem jellemezni, ahhoz egy ódát kellene írnom, ötödfeles jambusokban.

Még el sem indultunk, már meredezik a szőr a karomon, enyhén libabőrös vagyok. A kis olasznak nincs türelme a hosszas előjátékhoz, rám mordul: Andiamo! Mutatja, hogy a rükvercet a középkonzolon kell kapcsolni, egy nagy R feliratú, randa bakelitgombbal. Megnyomom, és nagyon óvatosan simitom a gázt; a belső tükörben nagyon keveset látni, de a külsők jól használhatók. A hátramenetet halk bip-bip kíséri, akár egy dobozos furgonban. Finoman meghúzom a jobb oldali fülecskét a kormányon, és várom az automatáknál ilyenkor jellemző enyhe rántást, de sehol semmi. Rápillantanék a fordulatszámmérőbe rejtett digitális fokozatkijelzőre, de kitakarja a kormány karimája. Bekukucskálok, és látom, hogy egyesben vagyunk, pedig semmi nem jelezte, hogy megtörtént a váltás. Finoman lépek a gázra, és az autó olyan puhán mozdul alattam, mint egy légpárnás hajó. Lassan eresztem le a parkoló rámpáján, de felesleges az óvatosság, sem az első spoiler, sem az alját burkoló lemez nem ér le. A kormány szuperkönnyű, és vissza kell kísérni középállásba, alacsony sebességnél alig van visszatérítő erő. A forgalom nagy, de ennek az autónak itt is nagy a respektje, egy Fiesta vezetője villantással jelzi, hogy kienged maga elé a főútra. Na ja, én is szeretném Piroska hátulján legeltetni a szemem, de benne lenni még jobb! A vízhőfok mérő jelzi, hogy már meleg a motor, és nini, piros a lámpa, a jobb sávban pár autó, de előttünk a baloldali kanyarodósáv üres. Az olasz elmosolyodik, és bíztat, álljak csak be oda, és ha vált a lámpa, lépjek oda neki, egyenesen, bevágva a szabályosan haladók elé! Nem szeretem az ilyesmit, de ezt nem lehet kihagyni, ki tudja, lesz-e még a következő tíz percben ötszáz méter üres aszfalt előttem? Vált a lámpa, odalépek.

Az élmény frenetikus, de nagyon rövid, mivel a nevezetes „manettino”, a kormányra helyezett menetdinamika kapcsoló a hópihe piktogrammal jelzett téli állásban pihen, az elektronika már 6000 környékén elváltja az egyest, nyomom tovább, és kettesben, 6000 fordulat környékén, 130-cal megyünk, mikor utolérem a kocsisort... Nincs több ilyen lehetőségem, bár egy-két körforgalomban sikerül felvillanásra bírni a kitörésgátlót, és egy szabálytalanul kanyarodó Iveco jóvoltából kiderül, hogy ebben a téli üzemmódban, nyálkás úton az ABS is hamar beavatkozik. A futómű meglepően komfortos, az aknafedelek csak hallatszanak, de nem érezhetőek, a sebességváltás a kormányfülekkel gázelvétel nélkül is olyan sima, mintha nem valódi autóban, hanem szimulátorban ülnék. A kormány végtelenül precíz, de az autó jellegéhez mérten ebben a Snow&Ice üzemmódban túlszervózott és érzéketlen. Az élményt valójában a folyamatosan jelenlévő hanghatás adja, a V8 és a kipufogó csodás összhangja a komótos gyorsításokból és motorfékes lassításokból álló városi tötymörgést is különleges élménnyé teszi.

És már vége is van, visszaértünk a Warm-Up üzlet elé, ki kell szállni, átadni Piroskát a következő kuncsaftnak.

De az élmény még itt bizsereg a fülemben, az ujjaim végében, sokáig, napokig, remélem örökre...