A Mercedesekhez való vonzódásom körülbelül 16 éves koromban kezdődött. Vadas Atti barátom szobájának a falán láttam egy posztert, amin egy rakás SL Merci volt. Attila rajongott a csillagosokért, nem is csoda, egy 123-as és egy 124-es Benz képezte a családi flottát. Beszélgettünk róla, hogy neki mennyire bejön az akkor még újnak számító R129, én meg azt hiszem akkor jöttem rá, hogy a Dallasban is szereplő Bobby-merci valójában mocsok szép. Apja autói közül akkor még egyik sem hozott igazán lázba. A 124-esük túlságosan hivalkodó, amolyan jómódot sugárzó, fontosemberek autója volt, lázadó tinédzserként rühelltem az ilyesmit, a 123-as pedig akkor még pont az a kategória volt, ami még nem veterán, nem túl értékes, ugyanakkor már nem jelentett olyan nagy presztízst.

Aztán Attis egyik nap szólt, hogy apuka külföldre utazott az új Mercivel, nála a régi kulcsa. Mit tehet ilyenkor egy 16 éves kezdő autóbuzi? Nem emlékszem pontosan, de ismerve magamat a liftben öltöztem fel, és mire Attis letehette volna a telefont én már ott álltam az ajtajukban. Mindegy volt akkoriban mit, csak vezethessünk. Lesétáltunk a garázshoz, kinyitottuk és megpillantottuk az angolvörös 123-as csillogó hűtőrácsát. Még mindig nem az autó tetszett, hanem a tudat, hogy vezethetek. Aztán beültünk a vajszínű epedás fotelokba és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Tetszik. Kellemes vanília illatú belsőben tespedtünk, olyan kényelemben, mintha csak az otthoni fotelban ülve vártuk volna az esti filmet és az IFA-platónyi motorháztető végében lévő csillagot figyeltük. Attisnak nem volt újdonság, mégis imádta, én libabőrös lettem, mikor megláttam. Aztán életre keltettük a 2.4-es dízelmotort, ami legalább olyan kulturálatlanul kezdett el kerregni, mit az előbb már említett IFA motorja, egészen addig, amíg be nem csuktuk az ajtót. Azt hiszem itt kezdtem átértékelni a divatjamúlt Merciről kialakult képet. Ez egy kellemes, otthonos, kényelmes csendes autó. Kiálltunk a garázsból és mentünk egy kört a garázssoron, majd helyet cseréltünk. Szép finoman indultam, úgy remegtek a lábaim, mint Komár Lacinak a színpadon, de ment minden hiba nélkül. Először csak arra tudtam figyelni, hogy elinduljak és semminek ne menjek neki, aztán amikor éreztem, hogy fog ez menni, hátradőltem és ismét megpillantottam a hűtőrács tetején trónoló csillagot. Valami mesés látvány volt ahogy finoman billegve csücsült az autó orrán és valóban olyan érzés volt, mint amit a napkeleti bölcsek érezhettek, követtük a csillagot. Végem volt. Nekem ilyen kell. Szerelem rovatba a bogár mellé került egy újabb rublika Mercedes névvel.

Aztán persze lebuktunk. Attis amikor kiállt, kicsit nagyobb gázt adott a kelleténél, hogy átmenjünk az aszfaltból kiálló ajtóperemen és leforgatta a hátsó kerekeket. Próbáltuk gyökérkefével eltávolítani a nyomokat, de ekkor meg a két keréknyomban világosabbra sikáltuk a betont, Vadas apuka meg nem hülye, de ez már lényegtelen.

Körülbelül egy év múlva megvettem a Bogaramat, örültem, hogy azt fenn tudom tartani, majd vettünk a feleségemmel egy olaszt, aztán egy másikat, Merci projekt a feledés homályába merült egészen addig, amíg meg nem született a lányunk és rá nem jöttünk, hogy egy nagyobb autó kell nekünk. Egy röpke pillanatra még kacérkodtunk egy Alfa 156-os kombi gondolatával, de végül csak a Merci mellett döntöttünk. Egy 124-es benzines, maximum 3000 ccm-ig. Ez lett volna az ideális jelölt számunkra. Nekiálltunk felkutatni új családi autónkat. Napi rutin lett a használtautó.hu böngészése, ismerősöket kértem meg, hogy szóljanak, ha esetleg látnak egy megfelelő példányt, minden vasárnap kint voltam az pécsi autóvásárba, telefonáltam, utaztunk nem sok sikerrel. A régebbi Mercedes-ek egyik nagy előnye, hogy szinte elpusztíthatatlanok. Talán ugyan ez a hátrányuk is. Mert a magyar júzerek többsége még azt a kevés törődést is sajnálja a gépektől, amire szükségük lenne. Minek babrálni, ha anélkül is megy. Én meg ettől mentem falnak abban a két hónapban, amíg jó állapotú 124-est kerestem.
Volt például egy kombi Debrecenben. Aranyszínű, barna belsővel, jól telepakolva extrákkal. Ülésfűtés, állófűtés, klíma, elektromos kütyük, és a számomra oly kedves tolató pótülések a csomagtartóban. Napokig leveleztem a nepperrel, képeket kértem az autóról, telefonon beszéltünk. Tőlünk Debrecen több mint négyszáz kilométerre van, kértem, mondja el ha gázos az autó, had ne tegyem meg potyára az utat. Persze az autónak semmi baja sem volt emberünk szerint, a klímát ugyan tölteni kell (muhahah), de azon kívül makulátlan. Elmentünk. Ha nem lett volna olyan nagy darab, biztos beépítem az íróasztala fiókjába. A makulátlan autó ugyanis egy szarrá szakadt, ezer sebből vérző, összegányolt fos volt. Ha jól emlékszem 800-at kértek érte, ami hibát összeszámoltam rajta, azok javítása is került volna ennyibe, ha nem többe.

Aztán volt még vagy tíz autó, amit megnéztünk és lassan kezdtem feladni, hogy millió környékén találok normális 124-et. Kibővítettem a keresést. Képbe kerültek már 7-es BMW-k is, próbáltunk is egy elég jó darabot, amin ha van műszaki szerintem azonnal elhozzuk, de nekem mégis csak egy csillagosra fájt a fogam.

Egyik nap aztán felhívott Szabolcs barátom. Egy 126-os Mercit tudott eladót, kabátgombokért. Na persze, 126-os. Mit kezdene a nejem egy akkora batárral. Aztán elküldte a képeket, és úgy tűnt, talán nem is olyan veszélyesen lelakott autóról van szó. Amúgy is, feleségem már szinte könyörgött azért a 7-es BMW-ért, ez sem hiszem, hogy nagyobb annál. Az autó Pesten volt, én épp készültem a fővárosba egy pályázati anyagért, zsebre vágtam egy kis pénzt és elkértem a tulaj számát. Egy kollégámmal voltunk fenn, megkértem vigyen el az autóhoz, megyünk egy kört, kicsit átnézem és talán már azzal jövök haza. Akár működhetett is volna a dolog, de emberünk nem vette fel a telefont. Autó nélkül jöttem haza, de Szabolcs belerakta a bogarat a fülembe. Hétvégén végre sikerült elérni a tulajt, lebeszéltünk vele egy időpontot, beültettem jobb egyre a csajomat és irány föl. Cirka másfél órát vártunk a tagra a tűző napon, de végül begurult. Valami afrikai ország konzulátusán dolgozott, igazi benga feka csávó volt, az autó pedig egy Merci-gurunál parkolt, mert a neje úgy tudta, már rég eladta. Átmentünk két utcával odébb és begurultunk a szerviz udvarába.
A 126-os egy sarokba letámasztva árválkodott, látszott rajta, hogy rég nem használták, de ami meglepő volt, hogy ez volt az első autó ami jobban nézett ki élőben, mint a képeken. Feleségem egyáltalán nem volt lelkes, mikor megmutattam neki a képeket, amit küldtek az autóról, egykedvűen szállt be reggel az autóba, amolyan ok, elmegyek veled megnézni, de én nem ilyen lovat szeretnék érzés volt leolvasható tündéri arcocskájáról. Aztán amikor meglátta, már lelkesebb volt. Komolyan úgy tűnt némi kasztnis munkával, egy új fényezéssel, egy nagyszervízzel, bőven a meghatározott kereteken belül maradhatunk és lesz egy igazán szép autónk. Nekem már a képeken is tetszett, első generációs volt, V8-as és a szerintem legszebb 126-os színben. Aknára álltunk, alámásztam, végignéztem, kipróbáltunk mindent. Működött. Azt hiszem egy hátsó ablakemelő és talán a padlógáz kapcsoló volt, ami hibás volt, többi szépen tette a dolgát. Motor szépen duruzsolt, váltó finoman váltott, nem kóválygott, nem kopogott és a klíma is hűtött. A próbaút alatt próbáltam leplezni rajongásomat az autó iránt, már azon gondolkodtam, mi lesz az utolsó ár, amiért elhozzuk, aztán elhangzott egy kérdés és a rá adott válasz, ami megpecsételte a Merci sorsát.
Az én drágám ugyanis a hátsó ülésről egyszer csak kibökte az őt leginkább foglalkoztató kérdést, hogy mennyit fogyaszt. Emberünk pedig válaszolt is rá, hogy 18-19 liter környékén. Éreztem, hogy nem a jó választ adta a kérdésre. Rühellem az olyanokat, akik azzal hencegnek, hogy lehazudnak pár litert az autójuk fogyasztásából, most mégis azt szerettem volna, hogy a tulaj legyen hazug disznó. Mondott volna 15-öt. A nőm agya arra is nehezen tudott átállni, hogy 10 liter helyett 15-öt fog fogyasztani ezentúl a családi járgányunk, a 20 literes fogyasztás hallatán pedig bekapcsolt a fejében egy kis vörös sziréna, ami folyamatosan azt harsogta, hogy NEM. Komolyan, szinte már én is hallottam ott elől. Visszatértünk a műhelyhez, én próbáltam alkudozni, de lehetetlen volt. Párom félrehívott és közölte, ez szerinte nem az az autó, amire szükségünk van. Végigfutott az agyamon, vajon megérne-e egy hét ajtócsapkodást, ha én most nem törődnék vele és kifizetném az autót, de idáig legtöbb döntést megbeszéltünk otthon és olyan jól működött a dolog. Kicsit savanyú szájízzel, megköszöntem szépen, hogy megnéztük az autót és elmentünk. Feleségemnek kerestünk autót, ha neki nem ilyen kell, hát nem ilyet veszünk. Hazafelé sokat beszéltünk róla, hogy jól döntöttünk-e, osztottunk-szoroztunk, nem kevés az a 19 liter, jó lesz az a pénz másra, amit megspórolunk a fogyasztáson.

Másfél évvel később megvettük a jelenlegi asszony-autót, jelentem 22 litert fogyaszt városban. Úgy látszik olyan ez, mint a kötelező biztosítás. először csak 1.6 alatti kell, mert az olcsóbb, aztán már jöhet a 2000-ig kategória, majd ez fölött. Nekünk is kellett előbb egy 10 és 20 között fogyasztó, hogy ne legyen olyan nagy a különbség.

Hogy bánom-e? Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Igen, kár, hogy ott hagytuk, de ott, abban a pillanatban ez tűnt a legracionálisabb döntésnek. Mai fejjel, gondolkodás nélkül kicsengetném a pénzt érte és biztos imádnám. Így viszont maradt projektötletnek egy vényóc 126-os, amit remélem hamarosan megvalósíthatok, vagy marad csak szerelemnek. Az is jó dolog.

Némelyik kép, ha birizgálod nagyobb lesz, a többi nem.