Ha aznap kellett volna írnom véleményt az autóról, mikor átvettem, biztos rövid lett volna. Valószínű annyi lett volna, hogy ez egy szar. Aztán szép lassan kezdett megváltozni a véleményem az autóról. Tudják, mint amikor megvesszük az olcsó farmert. Először keserű szájízzel vesszük föl, még talán kényelmetlennek is találjuk, talán kicsit az is és annyira cikinek érződik, hogy nincs hátul a kis piros címke. Aztán idővel megszokjuk. Nagy örömöt nem okoz a viselése, nem virít róla messziről, hogy a válság nem tett keresztbe nekünk, viszont olcsó és teszi a dolgát. Valahogy így voltam én is a céges Astrammal. Mert, hogy egy F Astraról lesz szó, nem mondtam még?

Lassan két éve, hogy felálltam az íróasztalom mögül, ahol 7 évet töltöttem, főnököm kezébe nyomtam a kulcsokat és kisétáltam a kapun. Tele lett a tököm azzal, hogy amíg páran küzdünk a cég talpon maradásáért, eközben a góré szép lassan az utolsó csavart is ellopja. Munkahelyet váltottam, életemben először. Új hely, új emberek, új iroda és új céges autó. Exem, egy Renault Kangoo volt, na az tényleg egy szar. Két kedves dolog volt benn, egyik a klíma, másik a rendszáma, ami JOH volt, vagyis Johanna, pont, mint a lányom. Ezeket leszámítva azonban tényleg egy szar, egy percig sem sirattam, szidtam én eleget benne a csigaevőket.

Új helyem cégvezetésének egész érdekes szemlélete volt, minden fillért igyekeztek visszaforgatni a cégbe, talán ez volt, ami leginkább megtetszett bennük és talán ezért volt annyi „öreg” céges autó is. Nekem egy 2001-es F Astra Classic jutott, 140.000 kilométerrel, 1.6-os benzinmotorral. Végre ismét egy benzines. Mert, hogy ugye a Kangoo-t a sátán üzemanyaga hajtotta, de ebbe benzint kell majd locsolni. Hurrá! Aztán hamar az arcomra fagyott a mosoly, miután sehol sem találtam a műszerfalon az A/C feliratú kis kapcsolót. Mert, hogy én lennék az az emberke, aki Csikós szavaival élve nokedlivé aszalódik klíma nélkül. Kicsit dünnyögtem magamba még miatta, mert, hogy sosem értettem meg azokat, akik kispórolják ezt a tételt az alkalmazott autójából, mert mennyivel jobban veszi ki magát, ha egy friss, jóillatú öltönyösnyakkenndős emberke érkezik a tárgyalásra az izzadthónaljú, vasúti klozett szagú szerencsétlennél. Persze ettől még nem álltam neki elvágni az ereimet, ha nincs, hát nincs, majd viszek váltóinget legfeljebb, meg, majd azért csak megoldom valahogy, fineszes srác vagyok én. Volt viszont öröm a négy ajtó miatt. Végre egy céges autó, amiben el tudom vinni a lányomat reggel óvodába, vagy el tudunk menni bevásárolni, ha épp nincs kéznél a családi szekér.
Beültem. Akkor még egy Fiat Bravonk volt, ami ugye azonos kategória, mégis sokkal szűkösebbnek éreztem, mint a kék olaszt. Feszengtem benne, kényelmetlen volt, hosszú percekig babráltam az üléssel, míg nagyjából be tudtam állítani, hogy kvázi kényelmes legyen.
Körbenéztem. Szépnek nem mondható beltér, jónak nem mondható anyagokból. Bevallom a Bravo műszerfalába sem voltam fülig szerelmes, de ez annál is rosszabb volt. Abban volt élet, voltak furcsa formák, ami vagy tetszik valakinek, vagy nem, volt benne valami olaszos lazaság, egy kis játékosság, egy kis érzelem. Ebben semmi. Itt a műszerfal szerepe annyi volt, hogy megtartsa a műszereket, kapcsolókat, oszt joccakát.

Beindítottam. Tipikus porszívóhang. Ebbe sem leszek szerelmes. Gyorsan végigpróbáltam a fokozatokat a váltón, majd toltam egy egyest, és irány haza. Borzalmas élmény volt az a hét kilométer, míg hazaértem. Az autó, az én kis olaszomhoz képest egy billegős, kóválygós, lusta dög volt. Egész úton arra gondoltam, hogy a német autókat istenítőket bele kellene ültetni egy fél órára ebbe a borzalomba, majd utána átültetni a Bravomba, aztán az út végén elővenni a laposüvegbe rejtett szenteltvizet, mert úgyis könyörögni fognak, hogy átkeresztelkedhessenek. Napokig értetlenül szemléltem az én kis villámosomat, vakartam a fejem, vajon miért lehet ez az autó ennyire sikeres nálunk. Persze tudom, olcsó volt annó, talán olcsóbb is, mint a hasonló kategóriájú olasz, vagy francia, de annyira semmilyen, hogy ennél még a Barátok közt bármely epizódjának megnézése is jobban megemeli az ember pulzusszámát.
Lelövöm a poént, pont ez benne amit szeretni lehet. Olyan semmilyen. Nem ad semmi pluszt, nem mosolyog az ember, ha beszáll, akkor sem, ha kiszáll, nem potyog le a lányokról a bugyi ha meglátják, nem nézi a szomszéd irigykedve, ha hazajövünk vele, csupán lehet vele autózni.
Viszont ezt megbízhatóan. És ez volt benne a legjobb.

Cirka harmincezret tettem bele a nyolcvan együtt töltött hét alatt, és csupán a hátsó kipufogó dobot kellett cserélni rajta és négy lengéscsillapítót, azt gondolom ezek közül egyiken sem kell csodálkozni egy ennyi idős autónál. Valahogy mindig az volt az érzésem ebben az autóban, hogy a világ végéig elmehetnék vele, akkor sem hagyna cserben. Soha, egyetlen alkalommal sem merült föl bennem, mikor reggel elfordítottam a gyújtáskulcsot, hogy nem érkezek meg az uticélomhoz.
Olcsó, megbízható, már-már igénytelen autó egy négyfős családnak megfelelő méretű utastérrel, nagy csomagtartóval, és a Magyarországon oly kedvelt limuzin karosszériával, akkor mégis mi baj van vele?

Lényegében, ha valakinek ennyi elvárása van egy autóval szemben, akkor semmi, amúgy akad néhány apróság.
Az vezetőülés például ránézésre egész kényelmesnek tűnik, ha beülünk, akkor azonban már érezzük, nem ebből fogunk irodaszéket csinálni, én körülbelül száz kilométer után már feszengtem benne. Érdekes, hogy amikor a G Astra-ba átültem, annak az ülése pont ránézésre volt borzalmas, használva viszont kellemesebbnek tűnik, de persze az sem egy 126-os epeda-kanapé.
A futómű sem tartozott a kedvenceim közé. Túlságosan lágy, amolyan imbolygós-hánytatós. Feleségem csak úgy volt hajlandó hosszabb útra velem jönni, ha előtte beszedett egy-két szem Dedalont. Nem olyan, mint egy amerikai autóban, ahol egyértelműen dülöngél a kasztni, már-már külön életet élve a futóműtől, inkább alattomosan, egyenesben szépen kivasalva a kisebb úthibákat, majd kanyarba megajándékozva a „fene se tudja hol a határ” érzéssel. Mint említettem, cseréltünk benne gátlókat, gázos, kicsit keményebb lengéscsillapítók kerültek bele, azok sem hoztak lényegi változást. Persze egy családi autónak nem is kell, hogy feszes kanyarvadász legyen, de a G Astrában sem potyog ki az ember fogából a tömés, mégis sokkal jobban érezni a jármű és az út kapcsolatát benne.
A motor lomha. Ortodox Opelesek szerint a legjobb választás az autóhoz, az egyhatos nyolcszelepes, nekem elég harmatosnak tűnt. Volt egy kollégám, akinek ugyan ilyen autója volt, ő 180-as végsebességekről mesélt néha, vagy hazudós volt, vagy olcsón megoldotta a teljesítményfokozást és nagyobb áttételűre cserélte a kilométeróra fogaskerekét. Nem tudom, én úgy éreztem, autópálya tempónál már nem sok tartalék van benne. Ha látnak egy agyontuningolt aszteroidát és nem egy GSI-vel van dolguk, nyugodtan nevessék ki emberünket.

Sokan szidják a váltót. Na, nekem speciel azzal nem volt túl sok bajom. Igaz, nem lehet megvádolni vele, hogy a világ legjobb szerkezete, de a tejbegrízt fakanállal kavargató érzésnek nyoma sem volt benne. Szépen, precízen lehetett váltani, mindig megtaláltam a megfelelő fokozatot, egyedül a gyors váltásokat nem szerette, ezt elnéztem neki.
És nem rohadt. Sehol. Jobban mondva egy bimbó volt rajta, de azt egy korábbi koccanás javításának a helyén találtam, fogjuk a hanyag javításra.
Szóval elég vegyes érzelmekkel szálltam ki az autóból.
Úgy gondolom, ha csupán egy autóm lehetne, messziről elkerülném, de ha egy megbízható, tágas, rohangálós autó kellene, lehet, hogy elgondolkodnék rajta. Undorral vezettem le az első pár száz kilométert, aztán nyolcvan hét elteltével kezdtem érteni azokat, aki elégedettek vele. Mert, ha arra kell, hogy a családot eljuttassuk A pontból B pontba és ne hagyjuk fizetésünk jelentős részét a szerelőnél, vagy a benzinkutasnál, arra ideális. És valljuk be, kevesen vagyunk, akik nem érjük be ennyivel.

Durván másfél évet húztunk le együtt, hóban, esőben, hidegben, melegben, a másfél év végére kezdtem megkedvelni. Aztán felszabadult egy G-Astra, szóltak, hogy átvackolhatok bele. Belenéztem, ha A/C gombot nem is, kis hópihést láttam benne, átcuccoltam. Annyival nem jobb, mint amennyivel többre tartják, mint az F-et. Aztán az is lehet, hogy ha az F-est sikerült ennyire megkedvelnem, ebbe egyenesen bele fogok szeretni. HAHAHA.