A napló valós eseményeken alapul. A történetek főhőse egy bohém zenész, nevezzük Gábornak, mert Péter a valódi neve és nehogy zokon vegye, hogy kibeszéljük autókhoz való analfabetizmusát. Néhány szösszenet egy olyan ember életéből, akinek az autó csupán arra szolgál, hogy eljusson A-ból B-be (persze akkor, ha nem felejtett el tankolni) és akinek fogalma sincs arról, hogy néha ellenőrizni kell pár dolgot rajta, olajat, légszűrőt kell cserélni és úgy általában illik egy keveset foglalkozni vele. Egy ember, akinek vásárláskor a legfontosabb, hogy jó sok műszaki legyen rajta és beférjenek a hangszerei.
1986. április 12.
...pedig olyan szépnek indult a nap. Leautóztam Krisztához, remek formában volt. Otthon azt mondtam próbára megyek. Istenem az a csaj... Biztos a hatása alatt voltam még. Sütött a nap, a ponyvatetőt is kinyitottam, élveztem a napsugarak kellemes meleg cirógatását, a tavaszi virágok illata teljesen megtöltötte az utasteret, csiripeltek a madarak, ennyire jó kedvem rég volt. Csak az a rohadt telefonpózna, az ne lett volna ott. Nem tudom, hogy sikerült ennyire besokallnom a kanyarban, pedig jól vezetek. Az autó hátulja megindult, aztán csak arra emlékszem, hogy állok a féken, meg a tompa puffanásra és a telefonpózna finom reccsenésére. Szerencsére semmi bajom nem esett, sikerült az anyós oldalon elkapni a testes faoszlopot, és mire az első obszcén szó elhagyta volna a számat, már kinn voltam az autóból. Sajnálkozva néztem a kifli formára hajlott kis 500-asomat, nagyon szerettem azt a kis vakarcsot. Tisztán látszott sosem lesz már újra autó belőle. Mozgást láttam a közeli ház ablakában, elindultam felé, gondoltam felhívom az öcsémet, jöjjön el értem, meg ő talán tud valakit, aki el tudná szállítani a kis törpémet. Aztán ismét az a recsegő hang. Hátranéztem és láttam, amint szép komótosan elindul az oszlop az én kis pöttömöm felé. Az addigra odagyűlt emberek szerint nem tartott tovább pár másodpercnél, míg a telefonpózna két részre szelte az autómat, nekem óráknak tűnt. Akkor még azt sem tudtam, hogy hála kaszkadőrmutatványomnak, telefonálni sem fogok tudni. A falusi emberekről mindig azt gondoltam, kedves, szorgalmas jóravaló népek, ezek viszont már-már meglincseltek és ahelyett, hogy örültek volna, hogy épp bőrrel megúsztam, azon siránkoztak, hogy elvágtam az egyetlen kapcsolatukat a külvilággal. Pedig én sem így akartam, elhihetik.
1990. december 6.
Végre újra itthon. Azt hittem sosem fogok már hazaérni. Egész biztos, hogy meg fogok betegedni, minden porcikám jéggé fagyott.
Nagyon jó koncertet adtunk, a szünetben és a koncert végén végeláthatatlan sor hömpölygött az asztalunk körül. Volt, aki egy italt hozott volt, aki saját magát ajánlotta fel. Mindkettőnek nehéz volt ellenállni, de a most, hogy végre visszakaptam a jogosítványomat, nem akartam, hogy ismét, pár sör miatt elvegyék, meg ugye nem rég nősültem... Még javában sötét volt, mikor autóba ültem, hogy hazamegyek. Furcsa volt, hogy az a kis piros lámpa nem alszik ki, mindig ki szokott indítás után, aztán egyre jobban kezdett idegesíteni. Pont a pofámba világított. A városban még nem is tűnt fel, mennyire zavar, aztán ahogy kiértem a sötét országútra, egyre inkább idegesített. Megálltam, elővettem a kis szerszámos ládámat, szigszallag után kutattam. Tudtam, hogy van benne, meg is találtam, Leragasztottam. Nem fogsz te az arcomba világítani kisapám. Diadalittasan indultam tovább és nagyon elégedett voltam magammal, milyen egyszerűen sikerült megoldanom a problémát. Aztán egyre hangosabb lett az autó. Szinte már alig hallottam a csörgő hangtól a pár héttel korábban készített demófelvételünket. A Tenkes lábához érve, már épp, hogy csak vonszolta magát, majd pont az emelkedő kezdetén egy hangos csattanás után megállt. Próbáltam elindítani, de furcsa krákogáson kívül semmi sem történt. Nem voltam túl boldog, hogy pont a semmi közepén csinálja ezt velem, tök sötétben, dermesztő hidegben. Telefonálnom kell, de ahhoz meg vissza kellene sétálnom a városba. Aprópénz nem volt nálam, sosem hordtam, de eszembe jutott, hogy nem is olyan rég a kiégett biztosítékok helyére tettem párat. Sejtettem én, hogy nem rossz ötlet. Kezemben az apróval visszaindultam telefont keresni, és közben reménykedtem, hogy valaki csak jön arra, nem kell több kilométert kutyagolnom a vaksötétben. Egy autó jött csupán, az sem állt meg, mondjuk lehet, hogy ha kiteszem a kezem, nagyobb esélyem lett volna, de én gondoltam egyértelmű, hogy örülnék neki, ha valaki mellé beülhetnék. Szerencsére amint beértem a városba, találtam is egy telefonfülkét. Öcsém nem örült neki túlzottan, hogy kicibálom az ágyból, picit dúlt-fúlt a telefonba, de amire odaért, már elszállt a haragja. Visszamentünk az autómhoz. A vezető oldali ajtó nyitva volt. Nézett rám öcsém, hogy így hagytam itt, vagy esetleg feltörték. Hát igazából nem emlékeztem rá, hogy bezártam-e az ajtót. Aztán amikor megláttuk a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, gyanítani kezdtem, hogy talán nem.
A szemetek mindent elvittek belőle, táskámat, irataimat, a hangszórókat és a magnót is. Legjobban az fájt, hogy a magnóban benne volt a demónk. Legalább azt otthagyhatták volna.
2001. október 27.
Most néztem meg a kaput. Próbáltam visszabiggyeszteni a helyére, de reménytelen. Judit folyamatosan hisztizik, hogy lehetek ekkora barom. Picit már idegesít. Persze ő máshogy emlékszik a hajnalban történtekre. Ittam, talán többet is, mint kellett volna, nem tagadom. Amikor beültem az autóba határozottan képesnek éreztem magam arra, hogy hazavezessek, vagyis, hogy Judithoz. Aztán az a fránya fűtés tett be szerintem, de ez már lényegtelen. Judit hajnalban már messziről meghallotta, hogy jövök, meg kéne javíttatnom a kipufogót. Kinézett az ablakon látta, ahogy a kapunyitót nyomkodom. Aztán letettem és vártam. Judit éjszakára lezárja a kaput, félős a drágám. Szóval szerinte álltan pár másodpercet, mint aki arra vár, hogy kinyíljon a kapu, majd teljes gázzal nekirongyoltam. A kapu kidőlt, én meg átmentem rajta az autóval. Nem tudom, nem figyeltem, hogy nyitva van-e. Annyi idő alatt máskor ki szokott nyílni. Jó, tudom, mindig lezárja estére, kulcsot is adott hozzá, de most tényleg ekkora ügyet kell csinálni ebből?
2005. június 5.
El kellene adnom ezt az autót. Múltkor az önindító miatt tologathattam, most meg ez a csukló-féle.
Épp a városba indultam. Egy új tanítvány jött volna órára, és én szokás szerint késében voltam. Ráadásul a tankadó mutatója is feküdt, amióta leszívták a naftát belőle, sosem tankolok bele sokat.
Épp a benzinkúthoz kanyarodtam be, amikor egy hangos reccsenést hallottam, az autó bal eleje picit lejjebb ment és olyan volt, mintha hatalmasat fékeztem volna. Kiszálltam, a bal első kerék, mintha kitört volna a helyéről. Visszaültem, valahogy sikerült félreállnom. Felhívtam a srácot, aki már természetesen a terem előtt várt, hogy át kell tegyük másik napra az órát, majd gyorsan rácsörögtem unokaöcsémre. Mondtam kellene jönni menteni, meg elmagyaráztam hova, aztán lemerült a telefonom. Reménykedtem, benne, hogy legalább a címet hallotta, mielőtt megszakadt a vonal. Bárcsak lenne olyan telefon, amit sosem kell feltölteni... Jó fél órát vártam, mire megjött. Kiszállt, és kivett egy benzineskannát. Azt ugye nem tudtam már elmondani neki, mi a gond az autóval, ezért arra gondolt, biztos megint elfelejtettem tankolni. Hehe, ismer a srác. Megnézte, mondta, hogy valami gömb izé fordult ki a helyéről, meg telefonált párat. Átpakoltuk a gitáromat az autójába, és elmentünk egy autósboltba. Vettünk alkatrészt hozzá, hazamentünk a szerszámaiért, áthúzta a ruháját és visszamentünk. Egy óra múlva kész volt vele. Próbáltam segíteni neki, de az első kísérletnél, mikor a csavarról lecsúszó villáskulccsal rácsaptam a kezére, megkért, hogy menjek onnan jó messzire. Jó gyerek, csak kicsit ideges fajta. Betöltötte még a benzint, amit hozott és elválltunk. Mondta, hogy ha nem akarok máskor így járni, cseréltessem le a másik oldalon is ezt a bigyót, mert az is eléggé odavan. Lehet, hogy hétvégén kicserélem. Láttam hogyan kell, nem tűnt túl bonyolultnak.
.jpg)
.jpg)
Beszóltak