Már mindjárt a címben ferdítek picit, mert valójában nejem autója volt. Az elején fizikálisan is, a végén már csak papíron, de majd a végére talán kiderül miért is írtam ezt.
Az egész azzal kezdődött, hogy nejem (akkor még csak barátnőm) autót szeretett volna venni. Twingo volt a drágám álma, azonban akkoriban még tartottuk magunkat ahhoz, hogy hitelt nem veszünk fel, így maradt volna, hogy hónapokig gyűjtöget, illetve, hogy vesz valami olcsó kisautót. Az utóbbi mellett döntött. Cirka negyed millióval a zsebében elkezdtük tervezgetni, mi is legyen az. A kilencvenes évek végén, ha olcsó női autóról volt szó, mindenki rögtön a kispolskira asszociált. Legtöbb nő érzelmi alapon választ, a kis fityó meg olyan kis pöttöm, hogy könnyen belopja magát minden 2-vel kezdődő személyi számú egyed szívévbe. Igazából az 500-as Fiat volt még a másik nagy kedvenc a Twingo mellett, de nem voltak illúzióink, tudtuk ennyi pénzért talán egy projekt járgányt kapnánk, neki pedig használós autó kellett. Én próbáltam mindenféle „értelmes” autóra rábeszélni, nagyon ódzkodtam tőle, hogy a szemem fénye egy ekkor kis semmibe cikázzon a városban. Persze ami nekem értelmes választásnak tűnt, az egyáltalán nem volt nőies, valahogy egyikben sem tudta elképzelni magát. Na igen akkoriban mennyivel életszerűbb volt, hogy egy fiatal nő egy Polskiból száll ki kiskosztümben, mint mondjuk egy Skodából. Nem volt mit tenni, pár hét keresgélés után találtunk egy elfogadható állapotút, amin kívülről ugyan nem volt a legszebb, de jó volt a motorja, jók voltak a fékek, futómű, kormánymű is rendben volt, megvettük. 170.000,- forintot adtunk érte, ami akkoriban egész jó ár volt, ma ennyiért talán két hasonló állapotút is adnak. Aztán rögtön az elején kiderült, hogy a váltóval nincs minden rendben, valamint a karburátor is egy kopott vacak volt, ment a szerelőhöz, mert én megígértem, hogy ha kispolskit vesz, én hozzá nem nyúlok. Előnye is volt a dolognak, mert ekkor találkoztam Ervinnel (az idősebbel) akinek a fia mai napig gyógyítgatja az autóinkat.
Miután kijavították a hibákat, jött pár év gondtalan autókázás. Feleségem lényegében ezen tanult meg vezetni, ami az elején zavart, mert, hogy pici az autó, hogy fog majd később boldogulni nagyobb vasakkal, így utólag visszanézve viszont nem volt rossz annyiban, hogy ha azt elvezette, annál már csak jobbak jöhetnek. Az elején ketten mentünk mindenhova, Ő vezetett én pedig próbáltam átadni az a hatalmas rutint, amit az a pár év alatt szereztem. Ügyes lány, hamar ráérzett az ízére és nem kellett sok idő hozzá, hogy ne csak egy lehetőségnek tekintse a helyváltoztatásra az autóvezetést, hanem élvezze is. Aztán összeházasodtunk, a nászútra szánt pénzből pedig vettünk egy nagyobb autót. A bogár akkor már eléggé beteges volt, Őt betettem egy garázsba, ezért hát kellett nekem is valami, amivel tudok járni. Hogy teljes legyen a káosz otthon, mikor megkérdezi kedvesem, hogy melyik autóval megyek, az is Fiat volt, egy Tipo. Az, hogy kezdtem megszeretni a kis vakarcsot nem jelentette azt, hogy már nem úgy gondoltam rá, mint egy négykerekű urnára, ezért inkább hagytam nejemet a nagyobb autóval közlekedni, én meg beköltöztem a fityóba. Mint említettem az elején, a kasztni nem volt túl jó állapotban, és az a pár év használat sóban, esőben valamint a garázs hiánya egyre jobban kezdett meglátszani rajta. Előző gazdái vagy nem értettek hozzá, vagy nem törődtek vele, látszott, hogy kóklerek végeztek rajta minden javítást. Ilyenkor jön az, hogy vagy megtartjuk, vagy még mielőtt telepotyogtatjuk pénzel eladjuk. Szerettük, hogy két autónk van, eladni nem lett volna értelme, mert úgyis vettünk volna egy másikat, ezért úgy döntöttünk felújítjuk. Arra gondoltunk a nagyon beteg részeket kikasztniztatjuk, kap egy gyorsfényt, aztán pár évig megint jó lesz. Nem teljesen így alakult. Engedélyt kértem Bandi barátom szüleitől, hogy pár hétre beköltözhessek a garázsukba és nekiálltunk szétkapni a kicsikét. A terv ugye az volt, hogy csak a gázos részeket javítjuk, azonban bármihez nyúltunk az lepottyant, elmállott, szétporladt, mittoménmitnem. Végül azon kaptuk magunkat, hogy ott állunk a garázsban, egy tök üres bódé mellett. Mindent leszereltünk róla, motor, váltó, futómű, kárpitok, üvegek, szépen megtöltöttünk pár Salgó polcot az alkatrészekkel. Felkaptuk, ami az autóból megmaradt (szó szerint) és elvittük egy kasztnishoz. Amikor lebeszéltem velük a munkát említettem, hogy jó pár dolgot meg kell csinálni rajta, amikor meglátták szerintem a sírás fojtogatta őket. Átnézték és írtak egy jó hosszú listát, mire lesz szükségük. Két első sárvédő, két első doblemez, hátsó sárvédők és doblemezek, küszöbök és egy rakás egyéb apróság. A vezető oldali ajtó is menthetetlen volt, ugyanúgy ahogy a csomagtér és a motorháztető. Ezekből újat nem tudtam venni, viszont találtam egy srácot tőlünk cirka 70 km-re, aki Olaszországból hozott be bontott 126-os fiat alkatrészeket, tőle vettem meg a három nyílászárót, így eredeti Fiat alkatrészek is kerültek a kis lengyelbe. A padlólemez leginkább egy tésztaszűrőhöz hasonlított, nem volt kérdéses, hogy ezt is cserélni kell. A kasztnisok pár nap alatt legyártották a fél alját, az, hogy folyamatosan csuklottam nem zavart, édesanyámat sajnáltam. Nagyjából egy hónapig tartott, amíg kicserélték a fél autót és a vége felé kicsit kezdtek megijedni a srácok. Osztottak szoroztak, nem nagyon tudták elképzelni, hogy a végén ki fogom fizetni, én meg a vége felé már naponta jártam hozzájuk, vittem a hideg söröket és próbáltam tartani bennük a lelket, mert a kezdeti lelkesedésük igen csak alábbhagyott. Végül csak elkészült. Kapott egy 2K Standox fényezést, trélerre raktuk és vittük vissza a garázsba. A kasztnisaim be akartak vállalni egy 500-as Fiatot, de az én pókom rendberakása után visszamondták. Azt mondták, oda többet nem jöhet be semmilyen kispolski, vagy annak látszó autó. Ezt mondjuk megértem.
Ott volt tehát egy teljesen rendbe rakott bódé, kellet volna összefelé rakni. Azonban annyira szép volt, hogy a francnak volt kedve a rozsdás, kopott, öreg alkatrészeket visszatenni rá. Újabb lista készült, hosszabb, mint amit a karosszériás írt. Gondoltam elmegyek a közeli kispolski boltba, beáraztatom az eladó hölggyel, és majd ami nagyon drága, vagy esetleg nem olyan rossz, hogy lecseréljük, lekerül a listáról. Nem emlékszem, hogy bármit is lehúztunk volna. A boltban többször kaptam röhögő rohamot az árak hallatán, a boltos nő pedig nem hitte el, hogy ezt a sok mindent én tényleg meg akarom venni. Az összes ajtó-ablakgumi, műanyag vackok a lökhárítóktól kezdve az ablaktekerőkön át az utolsó patentig, függőcsapszeg, gömbfejek, bowdenek, fékdobok, fékbetétek, fényszórók, lámpaburák, indexbúrák, tükrök... fene sem emlékszik rá. Kispolskit felújítani nem egy drága mulatság, az alkatrészek fillérekbe kerülnek, csak sajnos a legtöbb nagyon hitvány minőségű. Nálunk Pécsen van egy bolt, ahol én is vásároltam. Egy hölgy a tulaj, és nagyon ért hozzá, melyik, ami jó minőségű, mi az, amit érdemes belerakni az autóba. Gagyi cucc nem is nagyon van nála.
Vettünk még két Suzuki ülést bele, a régi, kiült gyáriak helyére, aminek a rögzítési pontjait megcsinálták, még amikor készítették az új alját a karosszériások, lehomokfúvattam a kerekeket, majd megkerestük a gyári felni színkódot és leporszórattam olyanra. És persze kapott új gumikat is.
No, van már szép bódém, meg egy csomagtartónyi új alkatrészem, nekiálltunk összepakolni a kicsikémet. Ahhoz képest milyen kis pöttöm masina, elég sok időbe telt, de nem siettünk. Nem szerettük volna összedobni, volt mivel közlekedjünk, pár hét csúszás bőven belefért. Megcsináltuk a hi-fi vezetékezését is. (Az is egy vicces történet volt, amikor elmentem fejegységet, hangszórókat, meg méregdrága vezetékeket venni és az eladó srác megtudta mibe lesz.) Aztán elvittük beállítatni a futóművet, a fényszórókat, nagyjából kész volt. Egyedül a motorhoz nem nyúltunk, a többi, minden cserélve, javítva lett. A kárpitozást már otthon csináltam és a hifit is ott szereltem bele. Innentől lett három személyes az autó, mert a mélynyomónak nem találtam jobb helyet az anyós ülés mögötti résznél, mélynyomó viszont kellett bele, mert előre csak egy 13-as komponens szettet tudtam beépíteni.
Innentől kezdve a feleségem nem nagyon ült benne. Ha ketten mentünk, a Tipoval (majd később a Bravoval) mentünk, a picit én használtam legtöbbször. Bérletnek becéztük, mert egyszer kiszámoltam, hogy biztosítással, súlyadóval, benzinnel együtt kb. egy összvonalas bérlet árát költjük rá egy hónapban. Mindig mosolyogtam, ha beleültem. A karos önindítót és a szivatót sosem tudtam megszokni, minden egyes indításnál továbbtoltam a kulcsot (persze a gyújtáskapcsolót is újra cseréltük, és akkor már önindítósét vettem bele, hátha egyszer...), majd mikor semmi sem történt lenyúltam, kotorásztam kicsit, aztán életre keltettem a kis kéthengerest.
Végül csak kiszedtem a motort is. Tél volt, egyik délután beálltam a munkahelyemen az egyik műhelybe és egy óra múlva, már a szerelő asztalon bontottuk szét a motort. Igazából kicsit hangos volt már a vezérműlánc, az egész projekt ennek a cseréjén alapult, de ha már szét volt szedve, nem volt megállás. A motorban sem maradt sok eredeti alkatrész. Mostani autóm egy váltóolaj-cseréjének árából megvolt a teljes motorgenerál. Tél volt, jól esett délutánonként kicsit bogarászni a meleg műhelyben, az autó sem kapta addig a sós szmötyit, mi pedig olyan hasznos dolgokkal múlathattuk az időt, mint szelepülék marás, meg szívócsatorna polírozás. Minden takarólemezt, burkolatot leporszórattuk, a szelepfedelet természetesen vörösre, aztán visszatettük az autóba az erőművet. Készítettünk egy pofás kis kipufogót hozzá, és az első száraz napon kihoztam. A pók alapból sem egy villám, hát még akkor, amikor az ember próbál figyelni, hogy ne hajtsa a bejáratós motort. Többször éreztem hova kíván a forgalom többi résztvevője, pedig isten bizony igyekeztem nem feltartani senkit.
Jó pár évet használtuk a kis pöttömöt. Én nagyon szerettem, nejem is, elvégre mégis csak élete első autója volt. Használni nagyon keveset használtuk, ott volt a másik autó, nekem a céges, de eladni nem volt szívünk. Aztán úgy alakult, hogy feleségem nővére autó nélkül maradt és kölcsönkérte. Rájött, hogy igazából neki ez elég lenne a városba futkosós autónak, osztottunk szoroztunk, 7 együtt töltött szép év után eladtuk neki. Ő örült, mert ismerte az autó előéletét, mi örültünk, mert családban maradt. Aztán kb. rá egy évre jött, hogy eladta. Na, az nagyon fájt. Talán feleségem meg is siratta, mert addig bármikor elmehettünk megnézni, beleülni, autókázni picit vele, ezután viszont már nem. Egy pécsi lány vette meg, ez volt a második kispolskija.
Mivel nem messze lakik tőlünk, néha még látom. Sokszor csak kíváncsiságból elmegyek arrafelé amerre az új tulaj lakik, megnézni mi van a kicsikével. Egyszer összetörte a lány, aztán megjavították.
Már közel sem néz ki olyan jól, mint amikor elkészült, persze hat év a szabadban, esőben, hóban nem épp ideális egy ex olasz-lengyel nagykorúnak. Mindegy, nekem rozsdásan is Ő a legszebb kispolszki.
Átkozott szentimentalizmus, aszem öregszem.
Beszóltak